Mézet vittem a medvének, vidáman lóbáltam a vödrömet. Ő is örült, már messziről integetett, feje búbján komikusan kunkorodott a szőr, az egyik füle murisan lekonyult, amitől egészen kajlának látszott, háromszáz kilója ellenére. Mesélte, mostanában egyfolytában ég a gyomra, talán attól a spanyol grandtól, aki túlontúl sok fokhagymát evett, úgyhogy hagyjam csak a tölgyfa mohosabb felénél a mézet, egyelőre nem kockáztatja meg, talán majd később, esetleg desszertnek, inkább engem fogyasztana el, látja rajtam, hogy hipochonder vagyok, ennél fogva vitamindús és ásványi anyagokkal telített. Szóval medve koma jót lakmározott, csak a cipőm talpát hagyta meg fogpiszkálónak. Most itt lapulok a gyomra mélyén, fejemre húzom a spanyol grand kalapját, és kárörvendően vihogok afölött, hogy szegény medve az egyik fülét alighanem elfeküdte.