Némi könyvtári tartozásért mégsem szerettem volna beperelni a barátomat. Persze nem igazi haver volt, csak gyermekkori, piros, átlátszó, műanyag vízipisztollyal egymásra lövöldözős, de azért ez is nyomott a latban. Legalább egy telefonhívást megérdemelt. Zolika mamája és az én anyám a játszótéren…

Tizenéves voltam, vagy talán annyi se, az ágyból figyeltem, ahogy hátrafésült, ezüstös haján lecsurgott a fény, miközben selyem bokszeralsóban, atlétatrikóban, szőrösen és némán kanalazta a kefirjét. Az étkezőfülkében volt az ágyam és az asztalom, a szomszédos konyhával csupán ajtónyílás kötötte…

Ötvennégy négyzetméteres lakásban nőttem fel, volt benne egy nagyszoba, ez volt szüleim hálószobája és a vendégek fogadására szolgáló nappali, benne anyám büszkeségével, a koloniál szekrénysorral, aztán egy kisszoba, amelyet az ingatlanosok félszobának neveznek, ez volt a nővéremé, én pedig a konyha…