Némi könyvtári tartozásért mégsem szerettem volna beperelni a barátomat. Persze nem igazi haver volt, csak gyermekkori, piros, átlátszó, műanyag vízipisztollyal egymásra lövöldözős, de azért ez is nyomott a latban. Legalább egy telefonhívást megérdemelt. Zolika mamája és az én anyám a játszótéren…

Rettenetesen zavartak a csonkolt emberek, jelenlétükben úgy tettem, mintha nem látnám a kéz, a láb, esetleg az ujjak hiányát, de ha ilyen emberrel beszéltem, a tekintetem előbb-utóbb oda tévedt arra a bizonyos fogyatékosságra, a tapintatot legyőzte a kíváncsiság, és máris láttam, hogy a másik…

Hajlamos voltam azt hinni, hogy nem szeret, pedig csak arról szólt a mese, hogy nem én voltam az első a szívében. Gyermekként az ilyesmit nehéz megemésztened, betonként fekszi meg a gyomrod, téglaporként tapad reggeli, izzadt homlokodra. Tapadt, tapadt, dörzsöltem évekig, de nem jött le, pedig ott…

A kerítésre támaszkodva nézett, arcán döbbenet és rosszallás elegyével, úgy helyezkedett, hogy a diófa árnyéka rávetüljön, ami a délutáni harminc fokban bölcs előrelátásról tanúskodott, kapkodta a virágillatú levegőt, görcsösen markolta a feszesre húzott drótfonatot. Vélhetően kimerítette a rövid…

- Annuskám, beszélgessünk az irodalomról – mondta a Hazafias Népfront megyei elnökasszonyának, miközben rongybabaszerű lazasággal behajtogatta magát a látogatóknak fenntartott székbe, és feldobta a lábát az asztalra. Volt mit csodálnia a lakkcipő bőrtalpán túl az elnöknőnek, Csikós Laci ugyanis…

Amikor utoljára találkoztunk, a hajának egy része a fotelon maradt. Furcsa, különös barátság volt ez, őt kirúgták, és én mentem a helyébe. Pár évvel a nyugdíjazása előtt menesztették, lényegében azért, mert alkesz volt, és nem törődött semmivel. Ahogy előtte húsz-harminc éven át se, de ekkor…