A kerítésre támaszkodva nézett, arcán döbbenet és rosszallás elegyével, úgy helyezkedett, hogy a diófa árnyéka rávetüljön, ami a délutáni harminc fokban bölcs előrelátásról tanúskodott, kapkodta a virágillatú levegőt, görcsösen markolta a feszesre húzott drótfonatot. Vélhetően kimerítette a rövid út, amit a háza hűvöséből a kertig megtett, de jönnie kellett bármi áron, hiszen még nem kaptam meg tőle az aznapi lebaszásom. A vártnál hamarabb szedte össze magát.
– Szomszéd úr – csapott le visszaadhatatlanul undok hangsúllyal önérzetemre, és tudtam, hogy most jön a kritika, mindig a kritika jött, ami bármiről is szólt, a lényege az volt, hogy maga alá gyűrjön, eltaposson. Annak idején, a téeszbeli főnökei azt mondták neki, ha annyira sokat tud, akkor mondjon fel, és csináljon másik szövetkeztet.
– Szomszéd úr, hát hogyan húzza azt a kapát, az Isten szerelmére? – hörögte, ami talán üvöltés lett volna, ha bírja szusszal, majd kiselőadásba kezdett a szerszám kikalapálásának előnyeiről, meg arról, hogy az élre flexivel is rá kell menni, mert anélkül semmit nem ér. Aztán az se mindegy ám, milyen fából van a kapanyél…
Mondtam, hogy én bizony öntöttvas szerszámot vettem a vasedényben, nem barkácsbolti préselt lemezt, ötvendekás kalapáccsal vékonyra vertem a szélét egy tönkhöz rögzített vasúti síndarabon, aztán száztíz milliméteres csiszolókoronggal igazítottam pengeélesre, sőt meg is ráspolyoztam. A nyél történetét elsunnyogtam, a lelkem mélyén tudva, hogy a Praktikeres farúdról jobb, ha hallgatok.
Nézett-nézett, véreres arca lassan hamuszínűre változott, egy vékony nyálcsík indult a szája szélétől az álla felé. – Aztán tudja szomszéd úr, nem mindegy ám, hogy azt a kapát milyen férfi húzza…
Erre már nem tudtam mit mondani, csak jóval később jutott eszembe a megfelelő válasz: - Akármilyen férfi, de legalább húzza…
Nos igen. Ez kellően aljas és személyeskedő lett volna a számla kiegyenlítésére, azonban mint a legtöbb frappáns válasz, csak több órányi fortyogás után küzdötte fel magát tudatom peremére, így némán a vállamra lendítettem a kapát, pedig ekként soha korábban még nem hordoztam, és elindultam a kert másik vége felé. Közben hallottam, ahogyan kiabál utánam: - Szomszéd úr, szomszéd úr…
Én pedig megnyugovással észleltem, hogy eltakar a szőlőlugas.
Fotó: pixabay.com
