A nyomozást Szaszi néni, a ruhatáros vezette, olyan öntudatos komisszárként szegődve a bűnös nyomába, hogy láttára a „kékfényes” Szabó László is elégedetten tolta volna feljebb a szemüvegét. Mivel a gyanú árnyéka részben rám vetült, rettegésemben félelmetes vécékefét vizionáltam a markába, egyszerre szimbolizálva a bűn természetét és a büntetés eszközét. Ez a sajátos jogar, avagy pallos lebegett a férfikollégák feje felett, mivel, mint jól tudjuk, bűn nem maradhat megtorlatlanul.
Szaszi néni volt az intézmény alappillére, hirdetőoszlopra emlékeztető alakjával, vizenyős kék szemével, hullámos ősz hajával az éberséget testesítette meg, mint egyfajta magasabb polcra helyezett házfelügyelő, mindent látott, mindent hallott, mindenről tudott. Legfontosabb funkciója az igazgató, Gergő bácsi felé történő aprólékosan részletes beszámolóiban nyilvánult meg, ami annyira szenvtelen és automatikus aktussá vált az idők során, mintha nem a nyolcvanas éveket írtuk volna, hanem egy időgéppel előre ugranánk napjainkig, és mindenbe beletörődve tudnánk, hogy a főnök reggelente (vagy esténként) visszanézi a dolgozókat figyelő kamerák felvételeit.
Szaszi nénit ennek ellenére tiszteltük, mivel tisztelni illett, kimondatlan elvárás volt ez olyasvalakivel szemben, akiről csak úgy sugárzott már Csernobil előtt is, hogy életét adná az intézményért, és miközben a pszichoterrortól meggyötört alkalmazottak pár havonta váltották egymást, persze csak a fiatalabbak, akik nehezen törődtek bele az ilyesmibe, pláne semmi pénzért robotolva, nos miközben a gyüttmentek gyüttek és mentek, aközben Szaszi néni fedélzemesterként őrizte a fegyelmet.
Figyelme mindenre kiterjedt, egy alkalommal négy darab franciakrémest ebédeltem az intézmény konyhájában, ami soknak tűnhet, de akkoriban a boltokat még nem cukrászdák, hanem valamiféle állami üzem látta el ilyesmivel, tehát az egyenkockaként, futószalagon készült finomságban nem volt annyi anyag, amennyi mostanában egy belevaló süteményben ketyeg. Szaszi néni másnap odaszólt anyámnak a buszmegállóban: „Képzelje, a maga fia képes egyszerre négy krémest megenni!” Ilyen alapon persze kínainak is újságolhatta volna, hogy létezik a Nagy Fal. Ennél kellemetlenebb volt, amikor az egyik este a délutános ügyfélszolgálati munkatársak úgy döntöttek, hogy vásárolnak egy üveg Coca-Colát, és azon melegében, a pult mögött bedobják, s mivel úgy illett, természetesen Szaszi néninek is öntöttek egy pohárral. Ő hálásan elfogadta, élvezettel kortyolta, hiszen akkoriban a kóla, ha nem is volt akkora szám, mint a banán, azért ínyencségnek számított, pláne a csirkefarháton és feltét nélküli főzeléken tengődő, nyugdíjas szövőnőből lett ruhatárosnak.
Szürcsölős élvezete azonban nem kezdte ki kötelességtudatát, másnap reggel a teljes délutáni szolgálat ott sorakozott Gergő bácsi piciny, fokhagymaszagú irodájában, s remegve hallgatta a negyedórás ordítást, ami azon parancs megszegésének szólt, mi szerint csak a konyhában szabad enni és inni. Az iroda körülbelül háromszor három méter nagyságú volt, egy íróasztal fért el benne, viszont létezett egy praktikus hátsó ajtaja, amely egy folyosóra nyílt. Ez elvileg lehetővé tette, hogy az alacsony, hideg tekintetű direktorunk lelépjen a problémás látogatók elől, azonban elsősorban a folyosó végén található „igazgatói vécé” látogatására használta. Az intézmény nem volt olyan méretű, és olyan gazdag, hogy sofőrje és szolgálati gépkocsija legyen, így az ott található kizárólagos használatú fajansz jelképezte vezetői hatalmát.
Nos, ezen szimbólumon esett csorba, valaki igénybe vette, a vécékefét ugyanakkor nem, így markáns nyoma maradt a függelemsértésnek. Mivel az intézmény dolgozóinak túlnyomó része hölgy volt, és őket valamiféle ismeretlen, bár megkérdőjelezhetetlen logika alapján kizárták a gyanúsítottak köréből, a tett elkövetésének napján pedig nem volt ügyfélfogadás, így Szaszi néni vizsgálóbíróságának látókörébe a három férfidolgozó került. Keresztkérdések és kihallgatások, szembesítések következtek, a hármak bandája azonban nyakasan tagadott. Napok, majd hetek teltek a gyanú gyomorszorító árnyékában, mígnem napvilágra került, hogy az egyik kolléganő udvarlója aznap megfordult az épületben, így kisütötték, hogy ő lehetett a bűnös, és ezzel a rémálom véget ért.
Szaszi néni ugyanabban a lépcsőházban lakott, ahol én, és pár évvel később, a mi levélszekrényünk alatt lehelte ki a lelkét, szívroham vitte el. Ma is ugyanabban az intézményben dolgozom, a fajansz talán ugyanaz, az iroda hátsó ajtaját befalaztuk, és a jelenlegi igazgató négyesével eszi a francia krémest.
Fotó: pixabay.com
