A pékségben a friss kenyér illatára, a meleg testűre, roppanó héjúra számítok, ehelyett megmagyarázhatatlan, fullasztó szag fogad. A vitrinben minden nagyobb a kelleténél, a kislány a pult mögött feketében, fülében fejjel lefelé lógó kereszt. Mosoly nincs az arcán, kelletlenség se, talán közöny. Az étvágyam elmegy, egyetlen vásárló vagyok, nem fordulok ki, megveszek két péksüteményt, gyanúsan barna virslik köré épülnek. Sajt ragasztja a helyükre, híg ketchup ízesíti őket.
Az eladó betolja egy apró zacskóba mindkettőt, egymásnak feszülnek, a ketchup-szerű massza azonnal kicsapódik a nejlon felületére, táska nincs nálam, a markomban himbálózik, furcsa kontrasztot képez a másik kezemben hordozott pezsgővel. A főnökömtől kaptam, aranyszín-mintás díszdobozban.
Lassan bandukolok, az jár a fejemben, mit reprezentál a pultoslány fülbevalója? Arra jutok, hogy semmit. A munkahelyemen beteszem a pezsgőt az íróasztalom alá, a péksüteményeket kibányászom a zacskóból, szétfeszegetem, miközben eszegetem az egyiket, bosszant, hogy ez kétkezes műfaj, a mobilomat mellőznöm kell. A másik péksüteményt kidobom a szemétbe, jól teszem, mert rövidesen olyan íz árasztja el a szájpadlásomat, mintha keresztben nyeltem volna egy falusi pöcegödröt. Se kávé, se fogkefe nem segít az élmény feldolgozásában.
Újságíró, fotós jön, teszik a dolgukat, szélesen mosolygok, örülök, hogy nem ettem le az ingemet. Megérkezik az IPadom várva-várt billentyűzete, felülmúlja minden reményemet, viszont olyan nehéz lesz tőle a tab, mintha kőből lenne. De nincs rajta ketchup. És jó az illata.
