Jól kell kalkulálnunk, amikor elhajítjuk a repülő halált. Nagy lendület, feszülő izom, pengeéles érzék, tudni, melyik pillanatban eresszük ki markunkból a gránát nyelét. Nagy ívben száll, remélhetőleg oda, ahová szántuk, közben lekushadunk, el ne sodorjon a robbanás szele. Mindez szép és letisztult, kiváló elméleti hatékonysággal bír, kivéve azokat az eseteket, amikor a katona pánikba esik, és ahelyett, hogy a megfelelő pillanatban eleresztené, maga elé vágja a földre. Ilyenkor mindenki szalad, amerre lát. Aztán ha nem robban fel, valakinek érte kell menni. Elvileg a kiképzőnek. Persze nem evett meszet, próbálkozik, önkéntest keres. Ami nem lesz, hiszen ez a katonalét első törvénye. Nézzük a robbanószert, lehet, hogy ugrálni is lehetne rajta, lehet, hogy már egy szellőtől vérpermetes kört formál a földben. A képlet tiszta és világos. Csak az a kérdés, ki szedje fel?

Teljesen más a helyzet, ha sült libanyakat hajigálunk. Afféle obszcén, görbületes, sült gumibotot. Repül, forog a levegőben, talán még surrog is, mindenki látja, ahogy nekicsapódik a szombathelyi gépesített lövészdandár étkezőfalának, lendületét veszti, lecsúszik a tálcatartó rácsra, a konyhások pedig úgy tesznek, mintha nem látnák a minőségbiztosítási visszajelzést. Valaki legénykedett. Valakit elöntött az indulat, előtte valószínűleg megpróbált valamit leszelni a csontra vulkanizálódott páncélszerű bőrből, hátha talál egy kis húst a porcokon. Az egész csak csúszkált a tányérmélyedéseket tartalmazó fémtálcán, a kés se volt az igazi, és ehhez a munkához satu is kellett volna. Vagy sarokcsiszoló, fémvágó koronggal.

Aznap ezerötszázan étkeztek a laktanyában, ebből ezernégyszázkilencvenkilenc csenben morgott, mindössze egyvalaki cselekedett. Az is lehet persze, hogy csak kicsúszott a kezéből a különös falat. Vagy elaludt, és álmában éppiglen gránátot hajított. Esetleg túl forrónak találta, ami kicsikét hihetetlen lenne, mivel kemény volt és hideg, dehát a valóságérzékelés szubjektív dolog, így azt se zárjuk ki, hogy meglengette, hűljön egy pirinyót, vagy mindössze a szolgálati szabályzattól eltérő formában tisztelgett.

A fentiek fényében a laktanyaparancsnok felettébb méltányosan nyilatkozta másnap a megyei napilapnak a honvédek ellátásáról: "az bizony egészen kiváló, tegnap például libasültet ettek". 

A kérdés számomra az, mi történhetet azzal a sok megmaradt libanyakkal? Lehetséges, hogy elraktározták valahol, mint atipikus támadó csodafegyvert. És még az is előfordulhat, hogy valaki, valakik már elhajították ezeket felénk, és még mindig úton vannak, az ezerkilencszázkilencvenenegyes eszetendő sajátos innovációjának hatására e pillanatban is a sztratoszférában pörögve. Aztán egyszer, amikor már nem számítunk rá, a nyakunkba esnek, felrobbannak, vagy ami még ennél is rosszabb, csendben meglapulnak. De eltelt közben három évtized, és borzongatóan izgató a kérdés: találunk-e még valaha valakit, aki a libanyakak hatástalanításához egy picikét érhet?