Amikor utoljára találkoztunk, a hajának egy része a fotelon maradt.

Furcsa, különös barátság volt ez, őt kirúgták, és én mentem a helyébe. Pár évvel a nyugdíjazása előtt menesztették, lényegében azért, mert alkesz volt, és nem törődött semmivel. Ahogy előtte húsz-harminc éven át se, de ekkor balszerencséjére olyan idők jártak, hogy nem maradt hely egy ártalmatlan piásnak.

Amikor átadta az intézeti könyvtárat, az első utam a katalógushoz vezetett, akkoriban még cédulákon tartották nyilván a könyveket. Találomra kihúztam az egyik fiókot: semmi. Aztán egy másikat, ugyanaz. Végül a harmadikban találtam egy doboz felbontatlan joghurtot. Nagyon könnyű volt, nem is csoda, a szavatossága tizenkét évvel korábban lejárt. Úgy tipegtem vele a kuka felé, akár a Csocsoszán. Vagy mint tűzszerész az aknamezőn.

Kérdeztem, a tizenötezer kötetes szakkönyvtár nagyjából száz négyzetméteres termére mutatva: - Pista, hogyan találtad meg itt a dolgokat?

A szemebe nézett, felemelte az ujját, összeráncolta a homlokát, mint aki igazán triviális kérdést hall, aztán magyarázni kezdett: - Vegyél minden könyvből legalább öt azonos példányt. Aztán járj körbe, és dugdosd be a polcokra, mintha veteményeznél, egymástól nagyjából egyforma távolságra. Aztán ha keresel valamit, bárhonnét indulsz el, előbb-utóbb megtalálod. – Oooo – hörögtem, és miután lezökkentem a selejtezett darabként megkaparintott, kifeslett bélésű vezetői forgószékébe, zavaromban kihúztam az íróasztal bal felső fiókját. Mindössze egy kalucsni lapult benne. Korábban csak a tévében láttam ilyet.

Azt mondta a Pista, főként azért sajnálja, hogy kirúgták, mert nem lesz kivel franciául társalognia. Ugyanis a sokszorosítóban dolgozó bácsi gall gyökerekkel rendelkezett, és a két öregúr nagy élvezettel kvaterkázott francia nyelven. Mert Pista eredetileg francia-magyar szakon végzett a szegedi egyetemen, majd egy jónevű gimnáziumban kezdett tanítani, az ital azonban már akkor is a gyengéje volt, és a jóakarói ebbe a könyvtárba bújtatták el, ő pedig, ha már így alakult, az ELTE-n a könyvtáros diplomát is megszerezte.

Egy évvel később már igazgatóhelyettes voltam a városi könyvtárban, Pista gyakorta meglátogatott, megváltottuk a világot, időnként meleg hangon mesélt színésznő testvéréről, akiről annak idején az intézetben megsúgták, hogy valójában az édesanyja. Mert eldobott gyerek volt a Pista, akárcsak az én apám. Talán emiatt alakult ki közöttünk a rokonszenv.

Aztán azt mondta a Pista, hogy meghal, mert rákja van, és nem bíztatják semmi jóval. És még egyszer az életben szeretne megenni egy falat kolbászt, jó, omlós kenyérrel. De az ágybérlete mellett erre már nem futja. Elkísértem a vásárcsarnokba, vettem neki két szál füstölt kolbászt, igazi parasztkenyeret, és néhány köteg újhagymát. Aztán mellé tettem két doboz sört is, teljes legyen a vacsora. Boldogan cipelte mindenes kis szatyrában, aztán egy hirtelen ötlettől indíttatva meghívtam a Nádor étterembe egy pofa sörre. Addig annak csak a söntés részében járt, ahol a szociális étkezést biztosították akkoriban, az önkormányzattal kötött szerződés alapján.

A napernyő alatt ültünk, és picikét izgultam, mit szólnak majd ahhoz, hogy egy ilyen hajléktalan forma, ütött-kopott, torzonborz figura fogyaszt az elit szekcióban. A rendeléskor a magas, bajuszos pincérnek a szeme se rebbent, és aztán úgy tette le Pista elé sört, mintha egy lordnak szervírozna. – Parancsoljon uram – mondta tiszteletteljesen, és ekkor Pista egy egészen picinykét, alig észrevehetően elpityeredett.

Akkor találkoztunk utoljára. Amikor visszatértem az irodámba, láttam, hogy a hajának egy része a fotel támláján maradt.

Image by Free-Photos from Pixabay