Tizenéves voltam, vagy talán annyi se, az ágyból figyeltem, ahogy hátrafésült, ezüstös haján lecsurgott a fény, miközben selyem bokszeralsóban, atlétatrikóban, szőrösen és némán kanalazta a kefirjét.
Az étkezőfülkében volt az ágyam és az asztalom, a szomszédos konyhával csupán ajtónyílás kötötte össze, így hajnalonként szürrealisztikus vetítésként néztem a nagydarab, díjbirkózó vállú, hátrafésült hajú embert, apámat, aki a hokedliről a konyhabútor fölé görnyedve, rituális áhítattal kebelezte be a dunsztosüvegben fehérlő, házilag készített aludttejet.
Apád nyomdokait kell követned – mondta az anyám, én pedig arra gondoltam, hogy ez a nyomdok valamiféle különösen iszonyatos dolog lehet, ha azzal jár, hogy hajnali négykor beüljek egy huszonöt wattos izzó alá, magányosan faljam minden alkalommal ugyanazt, és ötre a gyárban legyek, mert a vezér ezt várja el, és amit a vezér akar, azt teljesíteni kell.
Haragudtam a vezérre, akkor úgy gondoltam, hogy azért, mert miatta nem alhattam nyugodtan, miatta hallgattam a hajnali kanálcsörgést, ő lopta el az álmom. Később ezt az emléket is módosítottam, mint megannyi mást, és inkább azért dühöngtem, hogy kisajátította apámat, aki estefelé érkezett haza, első útja oda vezetett, ahonnét indult, ezúttal a gáztűzhelyen álló fazékból falta be vacsoráját, majd a nap hátralévő részét, ahogy a hétvégéket is, besárgult díszpárnába süppedt fejjel töltötte, azaz „bólintott egyet”.
A vezért, a „vörös bárót” egyszer láttam életemben, fiatal felnőttként a rendszerváltás után, ő ekkor már évek óta nyugdíjban, öregecske, ám jó állapotú Mercedest vezetett, erősen szorította a kormányt, és úgy összpontosított, ahogyan azok teszik, akik tudják, hogy megkoptak a reflexeik, nem kellene már ilyen kalandba vágniuk, de még van valami sürgős elintézni valójuk, valahová még el kell jutniuk.
Reggelente tejeskávéval ébresztett anyám, nagy bögrébe borított emberes adag kotyogós feketét, majd felöntötte két deci hideg tejjel, megfejelte három púpos teáskanálnyi porcukorral. Émelyítő volt. Ahogyan szerettem.
