Egy évvel a rendszerváltást követően nem volt könnyű állást találni, de a reggeli hányinger nagy úr, így néhány pofára esés után konok elszántsággal pályáztam meg az Intézet könyvtárosi munkakörét, dacára annak, hogy előttem tizenhét jelentkezőt, közöttük több szakmai kiválóságot is elutasítottak.
Az igazgatónő különös jelenségnek bizonyult, szinte mindig hatalmas, piros kalapot viselt, csontos alakja, markáns orra hadvezéri fensőbbséggel uralta az irodáját, tekintete mély volt, az ősöregek sokat megélt tapasztalata tükröződött benne, dacára annak, hogy csak az ötvenes évei elején járhatott.
Minden eltúlzott volt rajta, az említett fejfedő, a csipkés fekete blúz, a kopott farmer, széles, nagyívű gesztusai, a teret bezengő harsánysága, amellyel a lecsó közepébe csapott azzal, hogy kávét, teát, avagy Becherovkát parancsolnak-e a jelenlévők? A rögtönzött bizottság teát és kávét rendelt, én viszont azzal a daccal, ami a reménytelen munkahelyi légkör gyötrelmeiből, és a seregben felszedett dörzsölt rámenősség különös egyvelegéből képződhetett, az utóbbit választottam. Összeszűkült a szeme, éreztem, hogy a figyelme megsokszorozódik. Iszonyú csönd lett, titkárnője az ajtóban állt, mozdulatlanul, pókerarccal, hangtompítóst képzeltem a háta mögé dugott kezébe, aztán a főnök, jó dramaturgiai érzékkel kivárva a feszültség tetőpontját, imigyen szólott: - Klárikám, akkor hozzál nekünk Becherovkát!
A többiek haladéktalanul módosították rendelésüket, és mintha kilazultak volna. Nem is volt kérdés, az alku megköttetett. A látszat kedvéért kicsikét huzakodtunk, láttam, szórakoztatja az az eltökéltség, amivel nemet mondtam a határozott idejű alkalmazásra ugyanúgy, mint a próbaidőre. Aztán a beszélgetés vége felé átváltott hétköznapi intonációra, és kifejtette, mekkora boldogság számára, hogy személyem összekötő kapocs lesz a régi munkahelyi főnököm és az Intézet között. És ekkor megint csak előtört a sok sérelem edzette dac, és azt találtam mondani, én bizony nem látok semmiféle együttműködési lehetőséget a volt főnökömmel, és nem is szeretnék ilyesmire törekedni. – Hát, drága Domokos (soha nem Domonkosnak szólított, mivel az előbbi változat jobban tetszett neki), hát, drága Domokos, ne is akarj együttműködni azzal a … (fütty, fütty, hosszú sípolás)-val. Később megtudtam, hogy valamikor a múltban ellenségek lettek, és ez okot adott némi töprengésre: tényleg a Becherovka volt a legnyomósabb érv a felvételem mellett?
Az Intézetben a könyvtáros státusza meglehetősen képlékeny volt, nem sokkal a takarító és a gazdasági személyzet fölött lebegett, de a tudományos munkatársakat meg se közelítette a hierarchiában. Így őszintén meglepett, amikor pár héttel később negyedmagammal (f)elvitt a minisztériumba. Végighurcolt a kvantummechanikai-úthenger főosztály kelkáposztaszagú folyosóján, berángatott minden irodába, és akit csak talált, annak bemutatott. A végén már szédültem az értetlenségtől és a zavartól, mígnem vállon lapogatott, és megjegyezte: - Végre sikerült átismételnem, kinek mi a neve...
Hazafelé megkérdeztem tőle, tulajdonképpen miért hozott magával? Megigazította hatalmas, hullámos karimájú kalapját, és a térdemet csapkodva magyarázni kezdte: - Minisztériumba nem megy egyedül az ember. Mert akkor lerázható senki. De ha négyen-öten érkeztek, akkor az van, hogy „Győrből jöttek”, és még egy helyettes államtitkár is kijön az igen fontos értekezletéről pár percre. Ha pedig tárgyaltok, jó esélyed lesz rá, hogy csak ketten vagy hárman ülnek veled szemben. Amikor beszélsz, az embereid helyeslően bólogatnak. Így melletted a többség. Capisco?
Egy évvel később már a régi munkahelyemen voltam igazgatóhelyettes, és a Mestert, mert kiérdemelte tőlem ezt a titulust, ravaszsága és zseniális szimata ellenére alaposan megpróbálták a rendszerváltás utáni évek hullámai, vitték le, vitték fel, mígnem nyugdíjasként Bécsbe költözött, mi más illett volna különleges egyéniségéhez? Néha felbukkan egy-egy társasági eseményen, és tudom, hogy a nyakkendőm dicséretétől indulván, perceken belül előléptet akadémikussá. Mosolyogva hallgatom teátrális szónoklatát, amely úgy tör fel belőle, mint patakvíz a szikla alól, nézem széles gesztusait, és megállapítom: van, akin nem fog az idő. Közel harminc év alatt se változott. Miért is tette volna? Elvégre ő a Mester.
Image by Efes Kitap from Pixabay
