Némi önsajnálattal fűszerezve ítélkezel az ítélkezőkön, gyűlölve a gyűlölőket, kivéve, amikor három percre valamiféle spirituális vagy filozófiai hatásra toleráns leszel, persze elmúlik, a stabilitáshoz túlontúl vastagon jön az információ, mindezzel persze a stressz meghatározható szélességű országútjára kényszerülsz (hülye aki szembe jön, aljas aki előz), majd váratlanul bekönyököl egy cséplőgép a szobád ablakán, és elkezded szégyellni, hogy Renault gépkocsit vezetsz, mivel azt vezetett a vaskos asszonyság is, gumicsizmában, zsákruhában, földúton. Persze a gépkocsi márkája nem releváns, de mégis kényelmetlen érezned, hogy ha csak ennyi is, van valami közös pontod ezzel az ember formájú akármivel. Láttán Lombroso csettintett volna, csak a fotóját nézem, a videót nem játszom le, leírták már mindazt, ami a száján kifért, a hangszíne viszont jóval többet árulna el annál, amit tudni szeretnék. Oké, ránézésre Móricz beszáradt tintájával életre idézett, primitív lények maradványából tákolt női Frankenstein, de ne ítéljünk a látszat alapján, láttunk már háromfogú, zsíros hajú, hajléktalant formázó professzor asszonyt is, gyöngybetűs írással, háromnapos csikó élénk figyelmével. Nézzük a látvány helyett a tettet.
Megölt egy állatot, mégpedig bestiális kegyetlenséggel, és persze úgy gondolta, nincs ebben semmi kivetnivaló, az a bizonyos holtában is szépséges blöki az ő tulajdona, megsértette a szökésével, aminek természetesen nem lehet más következménye mint a kínhalál. Nem azért ment érte gépkocsival, hogy hazavigye, hanem azért, hogy zombi-stílusú elégtételt vegyen egy olyan lényen, aki ha a véletlen folytán túlélte volna a tortúrát, talán még azután is megnyalja a kezét.
A bűnhödésből valós időben érkezik az előleg, kapja is a közösségi autodafét, a háló népe középkori halálbüntetéseket kíván neki, igen, a kutyát, macskát, a gyengét szereti a többség, az ártatlan, kiszolgáltatott jószágot óvni és védeni kell, az elkövetés módja pedig alávaló, aljas és kegyetlen.
Nyilvánvalóan nem ússza meg a tettét, kap valamiféle büntetést, akár letöltendőt is, és talán a fogházban sem fogadják kitörő lelkesedéssel. Pénzszámoló hüvelykujja egy ideig csak a posztót morzsolgatja a bv. intézet varrodájában, és nagy a valószínűsége annak, hogy nem mélyed el önmagába, hanem csak értetlenkedik az őt ért "nagy méltánytalanság" fölött, hogy nem csinálhat azt, amit csak akar, azzal, ami az övé. Szóval alighanem olyan marad, amilyen, hacsak bele nem rokkan az önsajnálatba. Pedig a bűne bizonyított, egyértelmű, és megkérdőjelezhetetlen megítélésű. Förtelmes lelkének megnyilvánulása közszemlére került, amit csinált, attól jó érzésű ember jajgatva szalad az éjszakába, ne lásson, és ne kelljen eltűnődnie azon, hová fejlődött Káin ivadéka. Mert bizony megöltek itt egy érző lényt, megölték a hűség, a szeretet és a rajongás vitathatatlan szimbólumát. Nem csupán megalázták, hanem halálra kínozták, egyfajta libanyakazóan primitív hatékonysággal, leszarva mindenki mást, az összes létező erkölcsi törvényt és elveket.
Igen-igen, de ez egyszeri eset - mondhatná bárki, kicsit távolabbról, kicsit közönyösebben. Persze. Nem lehet, nem szabad általánosítani, a nagy többség csak a szomszédját utálja, a házastársát, a másik oldalt akármiben (politika, hit, társadalmi csoport, szurkolótábor, ésatöbbi). Általában ritkán, és csak szavakban kívánja felebarátja vesztét, bukását, bebörtönzését, halálát, és ha mindeközben marad ideje, akár még jó cselekedetei is lehetnek.
Mégis, egy-egy ilyen eset után csökken a hit, hogy az ember az általánosan tapasztaltnál, nagy trolloknál, tirannoszauroszoknál, vagy szélesebb kört tekintve, a kicsiny, tömeges támadással élve felzabáló, vagy éppiglen apránként mérget csepegtető egyéb ártalmas lényeknél azért egyszer még jelentősen jobb lehet.
