A munkahelyemre járt korrepetálni, több mint harminc évvel ezelőtt. Ebben senki nem látott kivetnivalót. Csak munkatársnőm, a fiatal cigány asszonyka jegyezte meg, hogy „jó a feneke”. Ezt követően magam is szemügyre vettem, egy rövidnadrágba bújtatott hátsót láttam, ami kisportolt, magas férfitesthez tartozott, gyermekien csodálkozó fejjel megkoronázva. Ha jól emlékszem, nagymamája nevelte fel. Mutatott néhány fényképet a szerelméről, egy nála tíz-tizenöt évvel idősebbnek tűnő molett hölgyről, úgy ölelte, mintha az életéért kapaszkodott volna. Egyre többet beszélgettünk, egyre messzebb kanyarodva a privát stúdium témájától, így pár hónap múlva megváltam tőle. A magántanáraimmal később is így jártam, és ebben mindig ludas voltam.Pár napja, hétvégén, kövéren és izzadtan távoztam az edzőteremből, ő pedig ott ült a bevásárlóközpont egyik pihenőpadján a szőke kedvesével, vagy legalábbis egy ahhoz hasonló hölggyel. Semmit nem változott, ugyanaz a test, ugyanaz a naiv arc, ugyanazok a csodaváró szemek. Összeakadt a tekintetünk. - Szevasztok – mondtam, mire alázattal bólintott: - Jó napot, igazgató úr.
Nem torpantam meg, bár bosszantott a fordított csendőrpertú, annak idején tegeződtünk, akkor magam is huszonéves voltam, kisfizetésű alkalmazott, ezek szerint figyelemmel kísérte a pályafutásom, ha csak érintőlegesen is. Elégedetlenül préselődtem a gépkocsimba, meg kellett volna állnom, beszélgetni egy kicsit. Tisztázni, hogy egyenlő méltóságú személyek vagyunk. És azt, hogy kivel mi történt az elmúlt évtizedekben. „Jó a feneke” – visszhangzott a fülemben, és belém hasított a sok évvel korábbi féltékeny érzés. Beindítottam a százharminc lóerőt, kitolattam a parkolóból.
(fotó: pixabay.com)
