füstölt partizánsajt

Idegensajtolva

Akkor hát, Annuskám...

2019. október 14. - Győry Domonkos

black-and-white-4497606_1920.jpg- Annuskám, beszélgessünk az irodalomról – mondta a Hazafias Népfront megyei elnökasszonyának, miközben rongybabaszerű lazasággal behajtogatta magát a látogatóknak fenntartott székbe, és feldobta a lábát az asztalra. Volt mit csodálnia a lakkcipő bőrtalpán túl az elnöknőnek, Csikós Laci ugyanis piszkosszürke, kopottas mackónadrágot viselt, meztelen felsőtestére pedig bőrdzsekit húzott, amúgy panyókásan.

Áruházban dolgozott, a porcelánosztály előtti kis szobában a kedvéért hozták létre az apró könyvrészleget, ahol igazán minőségi irodalmat árusítottak, nála vettem meg Örkény díszdobozos kiadását, az általa kijárt kedvezménnyel. Azt mesélte, hogy a diákköltők országos versenyén második helyezett lett, így felvételi nélkül jutott be az ELTE-re, de a vásározásból élő szülei nem engedték el, kellett a dolgos kéz a vándorkereskedésben.

Óriási szervezőerővel tolta magát a műkedvelő irodalmárok élére, s ha a csapatból valaki némi kis sikert netán már elért, azt gáncsolta, aki viszont a depresszió mélységeibe merült, annak szerzett némi megjelenési lehetőséget, és pátyolgatta, amíg az okot nem adott az irigységre. Ekkor indult a ciklus az elejéről.

A helyi irodalmi parnasszus letojta az amatőröket, ez azonban nem vette kedvét, állandóan spekulált, pontosan megjósolta, melyik évben kapja majd a Kossuth-díjat.

A megyei napilap szombati száma irodalmi mellékletet is hozott, a rossz nyelvek szerint szerették a tördelőszerkesztők a verseket, mert ha a hasáb végén üres hely maradt, akkor egy kellő „hosszúságú” költeményt könnyen lehetett oda passzítani, a műkedvelők közlése pedig nem került semmibe. Egyfelől itt ügyeskedett, hízelkedéssel, sok-sok időráfordítással, másfelől irodalmi szerkesztőket, nevesebb szerzőket próbált becserkészni, akikből mindenféle manipulatív, ám kínosan átlátszó technikákkal írásai közlését igyekezett kicsikarni, általában eredménytelenül. Utólag már világos, hogy én azért kellettem a csapatba, mert a kis fiókkönyvtár, ahol dolgoztam, alkalmas volt író-olvasó találkozók, szerzői estek lebonyolítására, néha még egy kis honoráriumot is tudtam kunyerálni ezekhez a főnökömtől. Mivel nem politizáltunk, pár tízezer forint a tanácsi szervektől is leesett, így antológiánk is lett hamarosan, az akkori verseimet máig szégyellem. De jobb esélyük volt, mint a prózának, hiszen, amint írtam, a tördelőszerkesztők lyukra dolgoztak.

Egyszer jártam a lakásukon, édesanyja, egy nagykendős, sötét arcú cigányasszony nyitott ajtót. Kényelmetlen érzéssel léptem a szegénységszagú, sivár lakásba, de Laci szobája szentélynek bizonyult. A mennyezetig polcozott kicsiny helyiségben a magyar irodalom, a világirodalom és a filozófia legnívósabb alkotásai sorakoztak, könyvtáros szememnek túlontúl megkíméltnek tűnő borítókba öltöztetve. Miután megmutatta büszkeségét, a Heidegger-kötetet, előkotorta eldugott kéziratait, amelyek mai, már érettebb megítélésem szerint is zseniálisak voltak, de ő ezeket inkább rejtegette, helyettük a szómágiát gyakorolta, különös, érthetetlen verseinek megjelenését erőszakolta, valami olyasmit sugározva kifelé, ami nem is ő volt, hanem önmaga ellentéte, ennél fogva furcsa és hiteltelen.

Ezek a kéziratok, és a becsben tartott kötetek később kirepültek az ablakon, talán egy héttel azután, hogy az unokahúgának a vőlegénye elhunyt közúti balesetben.

Zoli, a tökös, könyvterjesztésből élő költőtárs jött a hírrel: világgá ment a Laci, induljunk azonnal a Duna partjára, mert éppen a vízbe öli magát. Javaslatomra a lakásukra mentünk először, ahol az irodalmi körünk vezetője éppen édesanyja nyakát szorongatta, érkezésünkre pedig zokogva bebújt a sarokba. A mama könyörgött, ha már úgyis kocsival vagyunk, vigyük be a fiát a pszichiátriára. Írattam vele egy nyilatkozatot, hogy az ő kérésére megyünk a Lacival a kórházba. Pedig jobban tettük volna, ha mentőt hívunk.

Olyan boldogan feküdt fel a vizsgálóágyra, mint aki hazatért. Még útközben mesélte, hogy az apja halála után a mama maga mellé vette az ágyba, később megállapodtunk Zolival, hogy az őrület szólhatott belőle, de soha nem tudtuk elfelejteni ezt a mondatot.

Napok múltán Zoli csikorgó fékkel parkolt a könyvtár elé, a papírt kérte hófehéren, mivel a mama feljelentett bennünket a megyei tanács nagyhatalmú elnökhelyettesénél, hogy őt megvertük, a fiát pedig elhurcoltuk az elmeosztályra. Amikor a tanácselnök-helyettes megmutatta a mamának a nyilatkozatot, és megkérdezte, hogy ez az övé-e, és ha igen, miért írta alá, az idős asszony azt válaszolta, hogy mi bizony akkor és ott meghipnotizáltuk.

A katonaidőmet töltöttem, amikor a Laci meghalt, azt mondták később, hogy ismét az pszichiátrián feküdt, a hasát fájlalta, de úgy gondolták, a mama sütijével csaphatta el a hasát, pedig bélcsavarodása volt.

Az unokahúg, a szőke, törékeny, kékszemű tündér néhány hónappal vőlegénye balesetét követően férjhez ment, azóta biztosan már gyermekei, unokái vannak. Talán eszébe jut néha a különös nagybácsi, anélkül, hogy tudná, elkallódott verseinek javát alighanem neki írta.

Image by Florin Radu from Pixabay 

A bejegyzés trackback címe:

https://idegensajtolva.blog.hu/api/trackback/id/tr9115222094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.