füstölt partizánsajt

Idegensajtolva

A koloniál

2020. május 04. - Győry Domonkos

sky-5115624_1920.jpgÖtvennégy négyzetméteres lakásban nőttem fel, volt benne egy nagyszoba, ez volt szüleim hálószobája és a vendégek fogadására szolgáló nappali, benne anyám büszkeségével, a koloniál szekrénysorral, aztán egy kisszoba, amelyet az ingatlanosok félszobának neveznek, ez volt a nővéremé, én pedig a konyha előtti, úgynevezett étkezőfülkében aludtam. Nem tudom, hogy az a bizonyos koloniál hogyan került anyám érdeklődésének fókuszába, talán látta valakinél, esetleg hallott róla, azonban a változtatásoktól irtózó apámat sikerült rávennie a nagy kalandra, amelyhez egészen Zalaegerszegig utaztunk a család kétütemű, billegős Wartburg személygépkocsijával, természetesen az apám által diktált hatvanas tempóban, az idegösszeomlás szélére sodorva Nyugat-Magyarország észak-déli gépkocsiforgalmát, azonban erről mi ketten, a hátsó ülésen kuksoló gyerekek mit sem vettünk észre, aludtunk, ettünk, vagy henteregtünk, csodáltuk, hogy mennyien előznek vadul dudálva. Akkoriban még nem volt gyermekülés, vagy biztonsági öv, ami kényelmetlen fegyelemre kényszerített volna minket.

Zalaegerszeg azért lopta be magát a szívembe, mivel volt ott egy kis elektronikai bolt is, ahol kívánságomra vásároltak számomra valamilyen alkatrészt, hogy mi lehetett, arra már nem emlékszem, de akkoriban, kezdő rádióamatőrként életbevágónak tűnt a beszerzése, és a nagy kiadás alkalmával jó érzékkel választottam meg a pillanatot az amúgy reménytelennek tűnő kérés előterjesztésére. A bútorvásár lebonyolítása csupán percekbe tellett, az egészből egy hatalmas raktárra emlékszem, nagy, kék festékétől hámló acélajtóval, affélével, amit később a Savaria-laktanyában, a harckocsik garázsán láttam, ahol R142-es állomásparancsnokként szolgáltam. Persze azokat a kapukat nem sűrűn nyitottuk ki, mivel takarékoskodni kellett az üzemanyaggal, ami úgy történt, hogy elöl trappolt a gépkocsivezető, utána a gépkocsiparancsnok, majd a személyzet. A feletteseink pedig arra jutottak, hogy a hitelességhez az kell még, hogy a sofőr kiadjon magából valamiféle motorzúgást utánzó hangot, mi pedig ennek nyomában tiporjuk a betonozott utat.

A koloniál szekrénysor is csak ennyire lehetett autentikus, évtizedek múltán láttam valódit is, a miénket jó esetben is csak félkoloniálnak lehetet nevezni, de vitathatatlanul a szocialista bútoripar utolsó évtizedeinek támadása volt a Firenze és a hasonló fantázianevű asztalosipari termékekkel szemben. Már érkezésekor hiányos volt, egy-két díszes apróság lemaradt róla, illetve az egyik fiók alsó funérja hasasan belógott, így nem lehetett kihúzni.

A szállítók megpróbálták javítani amit lehetett, aztán vastag ácsceruzájukkal felírták a hiányosságokat, amelyeket később soha nem orvosoltak, talán elveszett a cetli, vagy elolvasni se tudták, mert írás közben remegett a kezük, aminek a megerőltetés lehetett az oka,  hiszen addigra már felcipelték a dögnehéz szekrénysort a második emeletre, ami a magasföldszintet tekintve, inkább két és fél emelet volt, éles, durva fordulókkal. De lehet, hogy a remegést inkább a stressz okozta, mert anyám, amikor nem volt kedves és bűbájos, amely viselkedését azoknak tartotta fenn, akiket respektált, bizony gyakorta kiabálással, veszekedéssel és fenyegetőzéssel oldotta meg a problémákat, így miután a hatalmas tehergépkocsi megállt a lépcsőházunk előtt, és a négy elszánt, kövér pasas közölte, hogy a szállítás csak a házszámig volt ingyenes, felhozni négyezer, nos ekkor nőnemű felmenőm elővette rosszabbik énjét, ordítva hivatkozott a rokonságra, akik pillanatokon belül jönnek, csak szólnia kell nekik, ami némi eltúlzását jelentette a valóságnak, hiszen jóravaló falusi véreink egyfelől messzi laktak, másfelől az ügylet komoly szervezési előkészületeket igényelt volna, és a csodabútor, amelynek árát, a hetvennégyezer forintot apám hófehérre sápadt arccal,  ünnepélyes mozdulatokkal olvasta le a zalaegerszegi pénztáros pultjára, nos ez a drága csoda mégse várakozhatott abban a telefon nélküli világban a szabad ég alatt. Azonban anyám kőkeményen lealkudta az emeletre cipelés ellenértékét a felére, így a munkások bánatosan nyöszörögtek a nyakukba akasztott hatalmas hevederekkel imbolyogva, ahogy izmaikat megfeszítve cipelték nővérem örökségét, hiszen anyám az első pillanatban kijelentette, hogy ez majd a lánytestvéremet illeti, a kert meg engem. Bár az utóbbiért csak harmincháromezer forintot fizetett az apám, utolsó vagongyári évének vezetői jutalmából, úgy véltem, én jártam jobban, mivel furcsa zavarba ejtett a szekrény stílusa, amely nem volt ódon, csak annak utánzata, sőt még csak nem is egész, hanem félkoloniál, azaz a csavart oszlopok nem önállóan díszítették, mindössze félbevágva tapadtak a vékony, erezett, sötétbarna faanyaggal bevont bútorlapra. Avatott szakember szemében az egész csak vicc lett volna, mi azonban nem voltunk művészettörténészek, vagy esetleg becsüsök, tapasztalt ószeresek, így azonnal megkapta az „a” névelőt, amit az igazán fontos és nagybecsű dolgok érdemeltek ki a családban, számomra mégis az egész monstrum idegenül hatott a hatvanas évek második felében épült masszív, bár fantáziátlan salakblokkos lakótelepi lakás nagyszobájában.

A nagyszobát és a kisszobát uszkve tízméter hosszú, és alapjában véve hasznavehetetlen folyosó kötötte össze a korabeli építőipari tervezők nagyobb dicsőségére. Nos, legalább ezzel a folyosóval nem volt gondja a rakodó embereknek, akiknek anyám végül odaadta a négyezer forintjukat, mert elszégyellte magát, látván az erőlködésüket.

Apám halála után néhány évvel a nővérem a tengerentúlra költözött, anyám pedig rövidesen követte, a bútort pedig mégsem vihették magukkal, bár évekig téma volt, hogy milyen jól jártam ezzel. Nem szerettem, nem árasztotta magából a régi mesteremberek keze munkájának míves kisugárzását, ahhoz képest viszont túl komor, komoly és nehézkes volt, amit szívesen láttam volna: világos, modern, minimalista, minden különösebb cifrázás nélküli polcrendszert, nagy és mély, jól gördülő fiókokkal, tágas ruhatartó résszel. A feleségemnek se lopta be magát a szívébe, így amikor családi házba költöztünk, odaajándékoztuk a szemben lakó fiatal párnak, akik nagyon nagy örömmel fogadták, és hálából, de talán természetüknél fogva is, kivették a részüket a költözésünkkel járó cipelésből.

Évtizedek múltán elmeséltem a feleségemnek, hogy novellát írok „a” koloniálról, amire felvonta dús szemöldökét, és megjegyezte, hogy azt a bútort biztosan szeretnék a gyerekek.

 

Fotó: azucena7070 képe a Pixabay -en. 

  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy

A bejegyzés trackback címe:

https://idegensajtolva.blog.hu/api/trackback/id/tr4615658476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.