Egy helyi legenda szerint ezzel a kérdéssel felvételiztetett valamikor réges-régen egy intézményi kiskirály. Úgy rémlik, igazi vaddisznó volt, tohonya testtel, véreres arccal, vizenyős szemmel. Nem állott cizellált elme hírében, akkoriban HR-képzés se volt, így iskolapadban aligha tanulhatta. Az, hogy ilyen vagy olyan szemét alak, és honnét vette a bátorságot, meg egyebek, nos ez mellékes töprengésem szempontjából, a kérdés azonban máig érdekes hatalomtechnikai oldalról. Nem gatyázik, a lényegre tör. Ha igent mondasz, akkor jöhetsz, ha nemet, akkor csak vesztegeti rád az idejét.

A reakciók is izgalmasak lehetnek. Vegyük az életszerűbbet: a megkérdezett felháborodottan elrohan, esetleg előtte még elküldi melegebb éghajlatra az illetőt. Futtában viszi magával a sérelmet, a következő interjúra már izzadó tenyérrel érkezik, talán a legrosszabb formáját hozva. Vagy vállalkozást nyit, és Bagaméri példájára, a fagylaltját maga méri. Csak a happy end kedvéért. Ami nem túl gyakori.

A rutinosabb versenyző elengedi az ilyesmit a füle mellett, vagy elüti egy tréfával, akármivel, és akár még az állást is megkaphatja. Ezzel meg az a baj, hogy az ilyen mondatot nem lehet kipurgálni a hallójáratból, létrejön egy olyan függelmi viszony, ahol a főnök ilyesmit kérdezhet. Ráadásul, a nyílt és világos válasz elmaradása, ha csak aeroszolos formában is, de mérgezi a lelket.

A legrosszabb opció - és biztosan van ilyen, hiszen a nagy számok törvénye nem hazudik, a vaddisznó pedig nem túrná a makkot, ha időnként nem találna -, nos a legrosszabb opció, ha a gyengébbik fél - nyíltan vagy burkoltan - de megköti az alkut. Mert innét ugyebár kurva, lehet akár zseni is, az árcédula ezentúl rajta fityeg.

Eltűnődtem azon, elhangzott-e ilyen válasz: - Toszok, csak nem magával!

Mert talán innentől kezdődik a szabadság.

Az állásra persze keresztet vethet.