füstölt partizánsajt

Idegensajtolva

Annuska kenyere

2020. május 20. - Győry Domonkos

boka-pistol-4150567_1920.jpgNémi könyvtári tartozásért mégsem szerettem volna beperelni a barátomat. Persze nem igazi haver volt, csak gyermekkori, piros, átlátszó, műanyag vízipisztollyal egymásra lövöldözős, de azért ez is nyomott a latban. Legalább egy telefonhívást megérdemelt.

Zolika mamája és az én anyám a játszótéren ismerkedtek össze, innét származott csaknem valamennyi barátnője, akik szívesen feljöttek a salakbeton négyemeletes ház második szintjén lévő ötvennégy négyzetméteres, puritán lakásba, bedobni egy „szürkebarátot”, elmajszolni néhány paprikásszalámis szendvicset. Ez a csípős vastagkolbász akkoriban hiánycikként számontartott csemege volt, de a mama mestere volt a „pult alóli” termékek beszerzésének, legyen az élelmiszer, selyemgarbó, vagy az akkoriban divatos műszőr női sapka, amelynek viselői, mint királynők trécseltek az enyhe hóesésben, szánkózó gyerekeikre figyelve.

Később anyám belefáradt, hogy ezek a kapcsolatok a viszonzatlan szíveslátásra épültek, így egy idő után már csak a kotyogót tette fel a tűzhelyre, persze, azért jó minőségű kévét főzött azzal is, a legjobbat, amit a sarki Közértben kapható termékekből lehetett. De ez már nem volt igazi vonzerő. Így a barátnők elmaradtak, de mi, a játszótéri lurkók továbbra is együtt randalíroztunk a házak közötti, gyéren parkosított részeken.

Zolika, az egyik ilyen elmaradt barátnő nálam pár évvel idősebb fia gyakorta felcsöngetett hozzánk. Szép, egyenes tartású gyerek volt, mondhatni nagyfiú, igen kellemesen csengő hanggal, talán vele született udvariassággal, mert otthonról mégse hozhatta, katonaként szolgáló apja köszönni se szokott, édesanyja pedig, aki gyermekszemmel csak egy vékony, izmos, fekete nő volt, mindig harsányan viselkedett. Röhögve mesélte anyámnak, hogy a fia egyik idősebb, talán tizennyolc éves sporttársa ajánlatot tett neki, amire ő megfogta a srác homlokát, úgy kérdezte, hogy ugyan már, lázas vagy-e kicsi fiam? Nagyon élvezte a történet, sokszor hallottam miközben játékot mímelve füleltem, és aztán törtem a fejem, mi lehetett az a bizonyos ajánlat, amihez be kellett lázasodnia az embernek?

Zolika sokszor, még nagykamaszként is eljött hozzánk, és ellenállhatatlanul finom modorával kedvesen megkérte anyámat, hogy csináljon neki zsíros kenyeret. A rokonságban Annuskának becézett fiatalasszony szívesen megetette, mivel stílusával közel férkőzött a szívéhez, de egyébként is olyan, sokat gürcölő, de jól gazdálkodó szigetközi családban nőtt fel, ahol mindig jutott jó falat a betérőknek, a zsíros kenyérnek pedig különleges hagyománya volt a hétköznapokban, talán azért, hogy rá ne unjanak a sok-sok húsra. Nyaralási emlékeim közül felragyog, amint a nagymamám hóna alatt hatalmas veknivel megjött a kicsi boltból, aztán a kés hegyével keresztet rajzolt a kenyér lapos felére, majd megszegte, hatalmas karéjt kanyarítva. Aztán a piros bödönben márványosan fehérlő házi zsír felszínébe vésett barázdát egy laza, nagyvonalú mozdulattal, és pillanatokon belül elkészült gyermekkorom legegyszerűbb és legfenségesebb eledele.

Zolika nálunk persze nem azt a jóféle házi zsírt kapta, mi a boltból szereztük be a téglalap formájúra préselt vagy öntött, kicsit furcsa szagú anyagot, azonban anyám esténként hajlamos volt bő, fokhagymás zsiradékban pecsenyét sütni a családnak, és a megmaradt, barnásra színeződött, imitt-amott húsdarabokat tartalmazó matéria igazán fölséges volt, sózni se kellett. Anyám kente-kente Zolikának a kenyereket, Zolika pedig hálásan ette és ette, amíg egyszer magával nem hozott egy kétkilós lisztes zacskóba tömött nagy adag cserebogarat. Élelmes gyerek volt, akkoriban pénzt adtak a kitinért a patikában, tehát gyűjtötte, közben viszont megéhezett, és nem számolt azzal, hogy anyám irtózik a rovaroktól, sőt azt is rovására írta, hogy kezet se mosott.

Így aztán jó modor ide vagy oda, Zolika bekerült abba a folyamatosan szélesedő személyi körbe, akiket anyám nem engedett be a lakásunkba, aminek elbírálásához folytonossá vált a lábujjhegyen való lopakodás, hallgatózás, leskelődés.

Tett néhány próbát később még a srác, nagy szemével vágyakozva figyelte az ajtó kitekintő optikájának apró villanását, alighanem ismerte már a dörgést, nézte-nézte, olyan mindentudó komolysággal, aminek kamaszgyerek szemébe nem is szabadna beleköltöznie, aztán pár perc után feladata, mígnem végleg letett a kísérletezésről.

 – Pedig nagyon éhes lehetett – bánkódott anyám utólag, felidézve, hogy az exbarátnő mekkora pofont adott a fiának, amikor az éjjel felkelt, és megette a másnapi iskolai uzsonnájának szánt májkrémet. Talán még el is pityeredett az emlék hatására, aztán elkezdte egy nagy ovális tálra gyártani a nekem szánt zsíroskenyereket, kicsit lilás árnyalatú újhagymával a tetején, ahogyan szerettem.

Zolika tizenöt évvel később is a régi lakásukban lakott, a név és a lakcím azonosságából szúrtam ki, hogy ő az egyik renitens, aki ezeregy emlékeztetőre és dörgedelmes fenyegető levélre fittyet hányva, magánál tartotta a könyvtári könyveket. Felhívtam telefonon, emlékeztettem, hogy honnét ismerem, és felajánlottam, még büntetést se kell fizetnie, csak hozza vissza, amivel tartozik.

A hangja ugyanolyan udvarias volt mint régen, egy szóval se utalt a gyermekkori emlékeinkre, viszont egy falusi kántortanító stílusában, lágyan és intelligensen elmagyarázta, hogy azok a könyvek márpedig örökre nála maradnak, mert neki bizony káeftéje van, és ezen túl semmi bejelentett, fellelhető vagy nevén nevezhető vagyona nincsen, szóval ne is álmodjak fizetési letiltás, vagy bármi hasonló kísérlet sikeréről.

És mondta Zolika, mondta-mondta, nagyon rutinosan, közben úgy éreztem, hogy ez a szöveg egy olyan mantra, amely üzleti sikerének és boldogulásának egyik alapja.

Akkoriban jogot hallgattam a szegedi egyetem levelező tagozatán, és a joghallgatókról tudni való, hogy isznak, mint a kefekötő, és nagy szakértői a vitás kérdéseknek. Mindenre kész válasszal rendelkeznek, ha alkotmányjogi eszmefuttatásaik közepette éppen ráérnek.

Így magam is felvettem az ő stílusát, és felvilágosítottam, hogy arról bizony elfelejtkezett, a káeftéje üzletrészére is kérhetek végrehajtást, és talán mégse kellene bedöntenie a vállalkozását két zsebszótár és három útikalauz jogellenes birtokolása érdekében.

Be se fejezhettem, már letette a telefonkagylót, másnap reggel viszont különös batyuként ráncolódott a könyvtár küszöbén egy vékony, fehér nejlon reklámtáska, benne a könyvekkel, amelyek első pillantásra zsíroskenyér szeleteknek tűntek.

Fotó: Marjolein van Zonneveld képe a Pixabay -en.

  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy
  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy

Tejeskávé, porcukorral

floor-4907936_1920.jpgTizenéves voltam, vagy talán annyi se, az ágyból figyeltem, ahogy hátrafésült, ezüstös haján lecsurgott a fény, miközben selyem bokszeralsóban, atlétatrikóban, szőrösen és némán kanalazta a kefirjét.

Az étkezőfülkében volt az ágyam és az asztalom, a szomszédos konyhával csupán ajtónyílás kötötte össze, így hajnalonként szürrealisztikus vetítésként néztem a nagydarab, díjbirkózó vállú, hátrafésült hajú embert, apámat, aki a hokedliről a konyhabútor fölé görnyedve, rituális áhítattal kebelezte be a dunsztosüvegben fehérlő, házilag készített aludttejet.

Apád nyomdokait kell követned – mondta az anyám, én pedig arra gondoltam, hogy ez a nyomdok valamiféle különösen iszonyatos dolog lehet, ha azzal jár, hogy hajnali négykor beüljek egy huszonöt wattos izzó alá, magányosan faljam minden alkalommal ugyanazt, és ötre a gyárban legyek, mert a vezér ezt várja el, és amit a vezér akar, azt teljesíteni kell.

Haragudtam a vezérre, akkor úgy gondoltam, hogy azért, mert miatta nem alhattam nyugodtan, miatta hallgattam a hajnali kanálcsörgést, ő lopta el az álmom. Később ezt az emléket is módosítottam, mint megannyi mást, és inkább azért dühöngtem, hogy kisajátította apámat, aki estefelé érkezett haza, első útja oda vezetett, ahonnét indult, ezúttal a gáztűzhelyen álló fazékból falta be vacsoráját, majd a nap hátralévő részét, ahogy a hétvégéket is, besárgult díszpárnába süppedt fejjel töltötte, azaz „bólintott egyet”.

A vezért, a „vörös bárót” egyszer láttam életemben, fiatal felnőttként a rendszerváltás után, ő ekkor már évek óta nyugdíjban, öregecske, ám jó állapotú Mercedest vezetett, erősen szorította a kormányt, és úgy összpontosított, ahogyan azok teszik, akik tudják, hogy megkoptak a reflexeik, nem kellene már ilyen kalandba vágniuk, de még van valami sürgős elintézni valójuk, valahová még el kell jutniuk.

Reggelente tejeskávéval ébresztett anyám, nagy bögrébe borított emberes adag kotyogós feketét, majd felöntötte két deci hideg tejjel, megfejelte három púpos teáskanálnyi porcukorral. Émelyítő volt. Ahogyan szerettem.

Fotó: Peter H képe a Pixabay -en.  

  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy
  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy
  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy
  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy
  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy
  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Icelandic -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy

A koloniál

sky-5115624_1920.jpgÖtvennégy négyzetméteres lakásban nőttem fel, volt benne egy nagyszoba, ez volt szüleim hálószobája és a vendégek fogadására szolgáló nappali, benne anyám büszkeségével, a koloniál szekrénysorral, aztán egy kisszoba, amelyet az ingatlanosok félszobának neveznek, ez volt a nővéremé, én pedig a konyha előtti, úgynevezett étkezőfülkében aludtam. Nem tudom, hogy az a bizonyos koloniál hogyan került anyám érdeklődésének fókuszába, talán látta valakinél, esetleg hallott róla, azonban a változtatásoktól irtózó apámat sikerült rávennie a nagy kalandra, amelyhez egészen Zalaegerszegig utaztunk a család kétütemű, billegős Wartburg személygépkocsijával, természetesen az apám által diktált hatvanas tempóban, az idegösszeomlás szélére sodorva Nyugat-Magyarország észak-déli gépkocsiforgalmát, azonban erről mi ketten, a hátsó ülésen kuksoló gyerekek mit sem vettünk észre, aludtunk, ettünk, vagy henteregtünk, csodáltuk, hogy mennyien előznek vadul dudálva. Akkoriban még nem volt gyermekülés, vagy biztonsági öv, ami kényelmetlen fegyelemre kényszerített volna minket.

Zalaegerszeg azért lopta be magát a szívembe, mivel volt ott egy kis elektronikai bolt is, ahol kívánságomra vásároltak számomra valamilyen alkatrészt, hogy mi lehetett, arra már nem emlékszem, de akkoriban, kezdő rádióamatőrként életbevágónak tűnt a beszerzése, és a nagy kiadás alkalmával jó érzékkel választottam meg a pillanatot az amúgy reménytelennek tűnő kérés előterjesztésére. A bútorvásár lebonyolítása csupán percekbe tellett, az egészből egy hatalmas raktárra emlékszem, nagy, kék festékétől hámló acélajtóval, affélével, amit később a Savaria-laktanyában, a harckocsik garázsán láttam, ahol R142-es állomásparancsnokként szolgáltam. Persze azokat a kapukat nem sűrűn nyitottuk ki, mivel takarékoskodni kellett az üzemanyaggal, ami úgy történt, hogy elöl trappolt a gépkocsivezető, utána a gépkocsiparancsnok, majd a személyzet. A feletteseink pedig arra jutottak, hogy a hitelességhez az kell még, hogy a sofőr kiadjon magából valamiféle motorzúgást utánzó hangot, mi pedig ennek nyomában tiporjuk a betonozott utat.

A koloniál szekrénysor is csak ennyire lehetett autentikus, évtizedek múltán láttam valódit is, a miénket jó esetben is csak félkoloniálnak lehetet nevezni, de vitathatatlanul a szocialista bútoripar utolsó évtizedeinek támadása volt a Firenze és a hasonló fantázianevű asztalosipari termékekkel szemben. Már érkezésekor hiányos volt, egy-két díszes apróság lemaradt róla, illetve az egyik fiók alsó funérja hasasan belógott, így nem lehetett kihúzni.

A szállítók megpróbálták javítani amit lehetett, aztán vastag ácsceruzájukkal felírták a hiányosságokat, amelyeket később soha nem orvosoltak, talán elveszett a cetli, vagy elolvasni se tudták, mert írás közben remegett a kezük, aminek a megerőltetés lehetett az oka,  hiszen addigra már felcipelték a dögnehéz szekrénysort a második emeletre, ami a magasföldszintet tekintve, inkább két és fél emelet volt, éles, durva fordulókkal. De lehet, hogy a remegést inkább a stressz okozta, mert anyám, amikor nem volt kedves és bűbájos, amely viselkedését azoknak tartotta fenn, akiket respektált, bizony gyakorta kiabálással, veszekedéssel és fenyegetőzéssel oldotta meg a problémákat, így miután a hatalmas tehergépkocsi megállt a lépcsőházunk előtt, és a négy elszánt, kövér pasas közölte, hogy a szállítás csak a házszámig volt ingyenes, felhozni négyezer, nos ekkor nőnemű felmenőm elővette rosszabbik énjét, ordítva hivatkozott a rokonságra, akik pillanatokon belül jönnek, csak szólnia kell nekik, ami némi eltúlzását jelentette a valóságnak, hiszen jóravaló falusi véreink egyfelől messzi laktak, másfelől az ügylet komoly szervezési előkészületeket igényelt volna, és a csodabútor, amelynek árát, a hetvennégyezer forintot apám hófehérre sápadt arccal,  ünnepélyes mozdulatokkal olvasta le a zalaegerszegi pénztáros pultjára, nos ez a drága csoda mégse várakozhatott abban a telefon nélküli világban a szabad ég alatt. Azonban anyám kőkeményen lealkudta az emeletre cipelés ellenértékét a felére, így a munkások bánatosan nyöszörögtek a nyakukba akasztott hatalmas hevederekkel imbolyogva, ahogy izmaikat megfeszítve cipelték nővérem örökségét, hiszen anyám az első pillanatban kijelentette, hogy ez majd a lánytestvéremet illeti, a kert meg engem. Bár az utóbbiért csak harmincháromezer forintot fizetett az apám, utolsó vagongyári évének vezetői jutalmából, úgy véltem, én jártam jobban, mivel furcsa zavarba ejtett a szekrény stílusa, amely nem volt ódon, csak annak utánzata, sőt még csak nem is egész, hanem félkoloniál, azaz a csavart oszlopok nem önállóan díszítették, mindössze félbevágva tapadtak a vékony, erezett, sötétbarna faanyaggal bevont bútorlapra. Avatott szakember szemében az egész csak vicc lett volna, mi azonban nem voltunk művészettörténészek, vagy esetleg becsüsök, tapasztalt ószeresek, így azonnal megkapta az „a” névelőt, amit az igazán fontos és nagybecsű dolgok érdemeltek ki a családban, számomra mégis az egész monstrum idegenül hatott a hatvanas évek második felében épült masszív, bár fantáziátlan salakblokkos lakótelepi lakás nagyszobájában.

A nagyszobát és a kisszobát uszkve tízméter hosszú, és alapjában véve hasznavehetetlen folyosó kötötte össze a korabeli építőipari tervezők nagyobb dicsőségére. Nos, legalább ezzel a folyosóval nem volt gondja a rakodó embereknek, akiknek anyám végül odaadta a négyezer forintjukat, mert elszégyellte magát, látván az erőlködésüket.

Apám halála után néhány évvel a nővérem a tengerentúlra költözött, anyám pedig rövidesen követte, a bútort pedig mégsem vihették magukkal, bár évekig téma volt, hogy milyen jól jártam ezzel. Nem szerettem, nem árasztotta magából a régi mesteremberek keze munkájának míves kisugárzását, ahhoz képest viszont túl komor, komoly és nehézkes volt, amit szívesen láttam volna: világos, modern, minimalista, minden különösebb cifrázás nélküli polcrendszert, nagy és mély, jól gördülő fiókokkal, tágas ruhatartó résszel. A feleségemnek se lopta be magát a szívébe, így amikor családi házba költöztünk, odaajándékoztuk a szemben lakó fiatal párnak, akik nagyon nagy örömmel fogadták, és hálából, de talán természetüknél fogva is, kivették a részüket a költözésünkkel járó cipelésből.

Évtizedek múltán elmeséltem a feleségemnek, hogy novellát írok „a” koloniálról, amire felvonta dús szemöldökét, és megjegyezte, hogy azt a bútort biztosan szeretnék a gyerekek.

 

Fotó: azucena7070 képe a Pixabay -en. 

  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy

Apám szemével

skin-3358873_1920.jpgRettenetesen zavartak a csonkolt emberek, jelenlétükben úgy tettem, mintha nem látnám a kéz, a láb, esetleg az ujjak hiányát, de ha ilyen emberrel beszéltem, a tekintetem előbb-utóbb oda tévedt arra a bizonyos fogyatékosságra, a tapintatot legyőzte a kíváncsiság, és máris láttam, hogy a másik szemében megjelenik valamiféle mély megbántottság, vagy csak én képzeltem azt oda, mindenesetre ez elég volt ahhoz, hogy rettegjek az efféle találkozásoktól.

Tizennyolc voltam, apám a heverőn feküdt, kivételesen nem aludt, ami furcsa volt, mivel nyugdíjazása után, ha nem a kertben tüsténkedett, akkor szunyókált. A kert előtt a gyár volt a favorit, majd az alvás a második helyezett, így rendkívülinek találtam, hogy apám, az alvó ember most ébren volt, valamerre tekintgetett, talán a mennyezetet tanulmányozta, maga is csodálkozva, hogy miért nem alszik, vagy felkelni készült, esetleg a szükség szorította, de az még nem lehetett annyira sürgető, hogy a felüléssel, és a fürdőszobáig tartó út megtételével bajlódjon, viszont a takarót egy kicsit megmozdította, vagy csak a súlyától csúszott félre egy keveset, így kilógott a jobb lábfeje, a szőrtelen, márványszerű bőr szinte világított a délutáni fényben, és a nagy lábujján feketén virított egy folt.

Nem volt nagyobb egy kifejlett babszem körvonalánál, azonban gonoszul, sötéten csillogott, látszott, hogy valami nagyon-nagyon aljas jelenség, megszagolni nem mertem, de lefogadtam volna, émelyítő lehet az illata, édeskés, mint a halál szaga, amit korábban soha nem éreztem, később is csak évtizedek múltán, egy falusi ravatalozóban. Apám észrevette érdeklődésemet, és válaszolt a fel nem tett kérdésre: „Alighanem elmérgedt.” Riasztottam anyámat, ő se látott még ilyet, de mindketten tudtuk, ez az, amit üszkösödésnek írnak le a háborús regények.

Innét aztán beindult a futószalag, először a háziorvos, aztán a belgyógyászat, mert kiderült, súlyos cukra és érszűkülete van, s mindez komplex kezelést igényel. Különös, érdekes formájú gyógyszerek, értágítók jelentek meg a szokásos tabletták mellett, no meg inzulin, és végül közölték, hogy az érsebészet következik a sorban. Az ambuláns vizsgálat során azt mondták, feküdjön be, szépen leszedik a sebet, kicserélnek egy eret a combjában, és remélhetőleg minden rendben lesz.

Hatszemélyes volt a kórterem, apám az egyik középső ágyban feküdt, a másik öt beteg nagyjából vele egykorú lehetett, és iszonyodva fedeztem fel, hogy csaknem mindegyiknek hiányzik a lába. Volt, akinek bokából, volt, akinek térd alatt, másnak combtőből amputálták. Nézték az újonnan érkezettet, hallgatták, ahogy anyám mondogatja, ez csak egy rutin műtét lesz, olyannyira fejlett már az orvostudomány, hogy hipp-hopp jöhet haza.

Apám itta szavait, én meg lélekben összetöpörödtem, mintha ott se lennék, a zöld linóleumpadlót bámultam, majd az ágya szélét, a kórház tulajdonjogát hirdető piros pecsétet a lepedőn, néha pedig az enyhén vibráló neont, s rettegtem, nehogy a szomszédos ágyak felé pillantsak, számoltam a másodperceket, és vártam, hogy mikor lesz vége ennek, mikor mehetünk innen. Persze tudtam, hogy ez nem egyszeri látogatás, időről-időre visszatérünk majd, de a következő vizit a távoli jövőnek tűnt, a jelen pedig menekülésre ösztönző, elhúzódó, kínos pillanatnak.

Egyfajta buborék vett körül bennünket, hiszen apám immár fontossá vált, betegsége kiemelte a megszokott rutinból, az üres, kiporszívózott nézőtérre becsöngették a közönséget, a színészek felsorakoztak a takarásban, de érezhető volt, hogy a színdarab nem vígjátéknak készül, azért mégiscsak bizakodtunk benne, hogy a drámának valamiképpen, talán egy utolsó, mesteri csavarral mégiscsak jó vége lesz, hiszen erőnkön felül fizettünk az orvosnak, és ezzel megtettünk mindent, amire befolyásunk lehetett. Az évtizedek alatt ki nem mondott szavak, az unalomba fulladt napi ügymenet, a csöndes szeretet és utálat hirtelen feltört párlatából körénk boruló langymeleg palástot aztán megrepesztette egy rekedtes hang: – Nálam is így kezdődött – szólalt meg az egyik ágyszomszéd, mire a többiek „nálam is, nálam is” kiáltásokkal helyeseltek, sőt különféle naturális orvosi részletekkel is előrukkoltak, melyek hallatán apám arca viaszfehérre változott, anyám pedig levetve úrinői maszkját, egészen közönséges hangszínnel reccsent rá a féllábúak kórusára: „Fogják be a mocskos pofájukat!”

Pár nap múlva túlesett apám egy ércserén, később eltávolították a fél nagylábujját, majd az egészet, aztán a fél lábfejét, végül közölte a sebész, hogy nem gyógyul a vágás, térd alatt kell amputálnia, de szerinte akkor már minden rendben lesz. Apám, aki addig engedelmesen gördült az egészségügyi protokoll futószalagján, ezúttal megmakacsolta magát, és közölte, hogy „nem hajlandó szeletekben menni a másvilágra.”

Megint az ágy szélénél álltam, nem láttam a piros tintás pecsétet a lepedőn, talán a legutóbbi ágyneműváltásnál a túloldalra került, hallgattam, ahogy anyám csendesen sírdogálva könyörög, hogy engedje meg még ezt az utolsó műtétet, mert szüksége van rá a családnak, ha egy lába marad, vagy akár egy se, csak éljen. És csak sírt és sírt és mondta és mondta, én pedig meghallottam valami furcsa, elfojtott nyüszítést a háttérből. Az egyik féllábú beteg az arcára húzta a párnáját, és úgy próbálta elfojtani a zokogását. A másikuk az ablak felé fordult, félig háttal nekünk, talán kifelé bámult, de gyanúsan meg-megrándult a válla. A harmadik mankót ragadott, és kimenekült a kórteremből. A negyedikre nem emlékszem, ha egyáltalán voltak annyian.

Apám végül, amint életében mindig, engedett, megtörtént a műtét, és sok minden más még abban az időben, amíg élt a beavatkozást követően. Ezután már nem tudott egyedül mozogni, a legelemibb szükségleteit sem volt képes önállóan intézni. „Nézd meg fiam, hogy hová jutottam” – dünnyögte, amikor ráültettem a vécére. Én pedig örültem neki, hogy fiának szólított, és hogy beszélt velem. Soha nem voltunk annyira közel egymáshoz, mint azokban a hónapokban. Ha valaki jobbulást kívánt neki, felém csippentett a szemével, majd szinte azonnal kimondta: - Persze, persze, kedves rokon, legközelebbre kinövesztem.

Egy évvel később, iszonyatosan hosszúnak tűnő, keserves heteket követően távozott. Addigra a másik lábán is elkezdődött a baj, de aztán a teljes érrendszere feladta.

Lassan ható gyógyszer az emlék. Az utóbbi években már nem szorongok a szenvedőktől. Apám szemével nézek apám szemébe.

 

Fotó: analogicus képe a Pixabay-on

  • Add to Phrasebook
    • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
    • Create a new word list...
  • Copy

Miki egeres szkafander, rendel

space-suit-309023_640.png- Ez meg mitől kerül tízezer forintba?
- Orvosi köpenyből varrták.
- Így már érthető. Olyan nincs, amit Semmelweis Ignác síremlékéhez érintettek?
- Előjegyzésre, ötvenezer lesz.
- Rendben, kérek négyet.
- Négyet? Uram, látom, fontos önnek az egészsége. Érdekelné űrhajós szkafander két milláért, vagy mélytengeri búvárruha háromért?
- Új a szkafander?
- Másodkézből, kis szépséghibával.
- Esetleg kérhetnék Miki egeres figurát a sisak elejére?
- Megoldható, mindössze tíz százalék felárért.
- Rendben, akkor kettőt kérek.
- Két Miki egeres űrruha holnapra rendel.
- Talán egy kis kézfertőtlenítője is lenne?
- Ha javasolhatom uram, maradjunk a realitásoknál. Az ésszerűség az egyetlen opció ilyen időkben.

Anyám sírása halkul

dahlia-2494445_1920.jpgHajlamos voltam azt hinni, hogy nem szeret, pedig csak arról szólt a mese, hogy nem én voltam az első a szívében. Gyermekként az ilyesmit nehéz megemésztened, betonként fekszi meg a gyomrod, téglaporként tapad reggeli, izzadt homlokodra.

Tapadt, tapadt, dörzsöltem évekig, de nem jött le, pedig ott se volt, talán csak képzeltem, bár konokul gonosz, néha kegyetlen megjegyzéseivel negyvenéves koromban is képes volt sírógörcsöt kiváltani, ami egy önkontrolljára büszke lénynek maga a szégyen. Két sírás között a gyász, hogy nem szeretnek engem igazán, hogy én húzom a rövidebb gyufaszálat, a leégett fejűt, a törött szálút. Szálkája a bőröm alá hatol, gyászolom árvaságom, kesergek a méltánytalanságon. Az egyenlőségem addig tartott, amig osztozni nem kellett, holott ha igazán belegondok, milyen keveset is tettem, hogy méltóvá váljak a hiányolt szeretetre… nem, ilyesmit alig tettem, csak elvártam, úgy éreztem, hogy jár nekem. Jár, kijár a születés jogán.

Aztán bevillan a kép, ahogy a szombathelyi laktanyában megjelenik a két nő, anya és leánya, bevonulásom előtt pár hónappal halt meg az apám, kisnyugdíjas lett a mama, majd hirtelen, szinte a csodával határos módon igen jó állást kapott egy akkor induló, mi több, repülőstarttal felívelő nyugati használtruha-vállalkozásban, és már az első héten annyit keresett, hogy terülj-terülj asztalkámat varázsolt az ezredétkezde asztalára, ahol az alapkiképzésben részesülők találkozhattak a rokonokkal. És egy bankjegy is akadt ott, ami nagy pénz volt akkoriban, a katonának pedig igazi segítség a bajban. De ennél fontosabb volt, hogy beültek az ingatag családi Wartburg gépkocsiba, és a kétütemű járművön elbillegtek százvalahány kilométerre, szóval mégiscsak számítottam, értem jöttek, hozzám jöttek, miattam jöttek.

És persze ugyanő volt néhány évvel később, aki idegeneknek mesélte feleségem füle hallatára, hogy a menye milyen rosszul vasalja a férje gallérját, ugyanő mondta két évtizeddel később, immár módos kanadai férje özvegyeként, hogy amióta a kinti unokája megszületett, mi már nem vagyunk egy család, mi már külön family-t képezünk.

Akkor sírt utoljára a mamlasz fia, ekkor már többdiplomás, nagy szervezetet irányító, dörzsöltnek és kiegyensúlyozottnak látszó menedzser, kisebbik lánya pedig bebújt az ágy alá, aztán persze rántott csirkecombfilét evett az egész kompánia, majd vaníliafagyit, tejszínnel és csokiöntettel, és mindenki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Később cipőt küldött, Ecco márkájút a sarokcsont gyulladásom hallatán, amennyiért elhozta a posta, itthon is tudtam volna vásárolni. Vettem később még számosat, de ezekben kevésbé esett jól a járás.

Több sírás nem volt, csak egy kis torokszorító, furcsa krákogás évekkel később, amikor kiderült, hogy agyvérzése volt, és ki tudja mi, amitől kétesztendős gyermekként kezdett viselkedni, és nem volt javulás, csak a rossz hírek, majd a bentlakásos intézet, ami messze modernebb, mint a hazaiak, és bár nem igazán tudta, hogy ki kicsoda, biztonságot jelentett neki, ahogy nővérem naponta megetette azzal a joghurttal, amit szeretett. De már nincs kiskanál, már csak vírusjárvány van és látogatási tilalom, és anyám sír-sír, hiányzik neki valaki, talán minden, talán a nővérem, talán a kedves, számára értelemmel nem bíró szavak zümmögése, mondja a nővérem telefonon, hogy anyám sír, sír, nem érti, miért nem látogatják, mert számára az élettel való kapcsolat a mindennapi találkozás, a kéz, a joghurtos kanál.

Eltelt egy élet, lassan kettő, és nem beszéltük meg a dolgainkat. Talán nem is tudtuk volna, talán nincs is jelentősége. Ülök a gép előtt, az ablakom az udvarra néz, függöny elhúzva, olyan kék az ég, mintha a világon minden rendben volna.

Azt írja az internet, hogy 7025,5 kilométerre vagyok anyámtól, amit egy galamb száz óra és huszonkét perc alatt tenne meg. Mégis hallom a távolból sírását, ami egyre halkul. 7025,5 kilométer, azaz 4365 mérföld. Őrületesen messze van. És soha nem volt ennyire közel.

 

a félhelyes

camel-4948299_1280.jpgaz úgy volt pajti, hogy álltunk a hivatal előtt, a második vagy harmadik betonlépcsőn, élesztőszag terjedt a szeszgyár felől, lekvárrá főtt az agyam, de nem mertem odébbállni, vagy az árnyékba húzódni, mert azt mondta, hogy a bejárat előtt várjam, és egyáltalán nem sietett, miért is igyekezett volna, amikor már mindent megkapott. aztán csak odaette a fene, rázta a kezem, közben néztem a vörös hajszálereket az orrán, ő meg csak rázta, rázta és rázta, azt hittem kiakad a könyököm, aztán azt mondta, hogy én ezzel a tanúvallomással annyit tettem Kacsatóvárért, hogy kiérdemeltem legalább egy fél díszsírhelyet.

döntsd bele a barackot a sörbe, úgy jobb lesz… figyeld, haver, milyen választékosan beszélek, művelt ember vagyok, bölcsészkart végeztem, ott kúrtam el, hogy hazatelepültem, és Kacsatóvárra. valamikor folyékonyan olvastam franciául, sőt verset is írtam, az egyiket közölte a megyei irodalmi lap, persze az nem tegnap volt, hittem az effélék fontosságában, aztán az lett a vége, hogy pár napja hamis tanú lettem, legalábbis alátámasztottam Csutori sztoriját arról, hogy miért is kellett a művelődési házra nyert uniós pályázat pénzét a járdára fordítani, merthogy ugyebár az utcai rendezvények és a többi mégse mehet libafosban tipródva, és arról hallgattam, mint a süket disznó a búzában, hogy a járdának Csutori veje volt a kivitelezője, és nem is fű volt ott, pitypanggal, papsajttal meg lóherével, hanem egészen tisztességesen megcsinált betonjárda, mivel az átkos végén kiosztották a lakosságnak e célra a téesz enyhén fagyott cementjét, persze azóta kicsit felrepedezett, meg minden, de attól az még tisztességes járda volt, de hát ide aszfaltozás kellett aranyáron.

Csutori ismeri a dörgést, mindig dicsekedett vele, hogy erdész korában, amikor a másik, ifjabb erdész nem merte megkérni a faluszépe kezét, ő megsúgta neki a szerelem titkát: baszd meg öcsém, késő ősszel állj be az udvarukra egy tűzifával jól megrakott szekérrel, meglátod, egyenesbe jön minden. és így is lett.

persze Csutori nagydumás, kibeszélné a tehénből a borjút, napjában ezerszer elsüti, hogy azért ferdék az erdőszéli fák, mert az erdész oda támasztja a menyecskéket. aztán minden alkalommal baromi jót röhög a saját viccén, reng a nagy, lógó pocakja, persze az ilyesmivel megvette a férfinépet, az asszonyoknak meg eljátssza a nagypapát.

hát ennek az embernek dolgozom már harminc éve, szarér-fosér, most meg a becsületemet is eladtam, és ha legalább egy kocsiderék fával, vagy pár demizson pálinkával fizetett volna ki, azt mondanám, hogy valami hasznom is lett belőle, ehelyett kilátásba helyezett egy fél díszsírhelyet.

látom, csóválod a fejed, nem idevaló vagy, igen, igen, mondtad, hogy amiatt a nő miatt hazafelé betérsz minden útba eső kocsmába, értékelem a diszkréciódat, nem teregeted ki a részleteket, meg azt is látom, hogy figyelsz rám, és nekem most kurva nagy szükségem van a figyelemre.

ez volt az életem öreg, Csutori mindig azt mondta, hogy majd jövőre lesz pénz, meg így, megy úgy, aztán mindig más lett a fontos, én persze alászerveztem, akármit is akart, ott álltam mögötte, mint valami király mögött a kibaszott udvaronca, csakhogy nem nálam volt a kincsesláda kulcsa, azt mindig jól őrizte, és inkább az ellenségeinek adott belőle. tudod haver, a barátnak metszi el a torkát az ilyen, mert az ellenség esetleg védekezik, visszaüt.

persze, persze, kérek még egyet, rendes vagy, már nincs kápém, itt meg nem lehet kártyával fizetni, szóval haverkám, az nagy semmi, hogy begördültem a lába alá, mint a vörös szőnyeg, amin betrappolhat a községházára. a sok ezer ingyen munkaóra is semmi ahhoz képest, hogy most már becsületem sincsen, ráléptem a hamis földre, és vén Márkus módjára esküdtem. talán még a sír is kivet, és az ég se fogadja be a lelkemet. jól van, jól van, nem kiabálok.

ja, hogy kicsoda? ne törődj vele, az egy Arany-ballada, mondtam, hogy bölcsész vagyok, baromi tudással és ésszel számolom a legyeket a kultúrház falán. hol is tartottam? ja, igen, köszönöm. szóval a lelkemnél. amikor átjátszotta a község horgásztavát kavicsbányának, jöttek a falusiak, hogy egyedül én állíthatom meg, mert eleddig oda járt a közösség, kivéve őt, aki inkább pufogtat, és lenézi a pecásokat, szóval nem lesz több törpeharcsázás, keszegezés, pediglen turizmust lehetne fejleszteni erre a gyönyörű tóra, én meg azt mondtam, hogy nem keveredek balhéba vele, szóval most nincs horgásztó, meg nincs tetőtérbeépítés se a kultúrban, van viszont járda, ami tök fölösleges, pláne, hogy aki nem bringán, az gépkocsival közlekedik, elmúlt már az a világ, amikor tehéncsorda bőgött a főúton. hogyan jön ide a lelkem?

az nem tudhatod haverkám. mi is a végzettséged? jogász? akkor pláne nem. jócskán vannak példák a lélek eladására, és bár a végén, kivétel nélkül, minden esetben rossz üzletnek bizonyul az ilyen, azért olyan, hogy a nagy semmiért adták volna el, olyan még a világirodalomban sincsen. ilyen hülye is csak én lehetek. mert azt mondja Csutori, hogy ezzel kiérdemeltem egy fél díszsírhelyet. érted??? egy fél díszsírhelyet! a mi községünk nagyközség ám, nekünk még díszparcellánk is van! nyugszik ott kanonok, meg egyetemi tanár, néprajzkutató, elszármazott kórházi főorvos, hamvaiban hazaköltözött főnemes, és persze a díszpolgárok, közöttük egy túlontúl sikeresen megpokrócozott termelőszövetkezeti-agitátor.

szóval, kérdem én haverkám, egészségedre, kérdem én, hogyan is értsem akkor azt, hogy fél díszsírhelyet kapok? kettévágnak netán? hol húzódik a fél díszhely határa? derékban? az alsótestem lóg ki a parcellából? vagy a felsőtestem? netán az ágyék és az áll tengelyében lesz a választóvonal? vagy rosszul gondolom? lehet, hogy csak osztoznom kell valakivel? besüllyesztenek valaki mellé? vagy hozzám várnak még valakit és addig fagyasztanak, esetleg egy polcon várok kétkilós kartondobozban? ha párosban fekszem, akkor ki lesz felül? esetleg srégen raknak el minket, netán egy kicsit nagyobb ládikóba? oszt akkor seggel leszünk egymásnak, vagy szemtől-szembe? vagy szégyentelenül, egymásba simítva? ki lesz elől, ki lesz hátul? esetleg fejtől-lábig fordítva igazítanak minket el? jó, jó, ne röhögj te jogász, nem vagyok hülye, sokat ittam, de hülye azért nem vagyok. persze, hogy tudom, hogy az egész egy kibaszottul üres ígéret, hiszen ki tarthatná a markát egy sírhelyért? és az a fasz Csutori, amikor kifizetett ezzel az ígérettel, még ebben is kicsinyes volt, mert még ebből is csak felet adott. talán azt szeretné, ha hajtanék, kezemet lábamat törném a semmi másik féléért?

látom már mennél, türelmetlenül dobolsz a bádogon, és össze-összenézel a felszolgálónővel, féltek, hogy elszakad a film, aztán itt leszek ballasztként a nyakatokon. de mielőtt lelépsz, mondjad már meg nekem, mit tehettem volna mást, és azt is mondjad meg, hogy most azért sírok-e lógó takonnyal, mert eladtam a lelkem, vagy azért, mert átvertek az üzleten? egy hete itt iszok, és tegnap megüzente a Csutori, ideje befognom a lepcses pofámat, mert faszul járok. szóval már a félhely sincs meg a díszben. akarom mondani, a sírben. a sárban. ne vonogasd a vállad, menj, szaladj a következő kocsmába, elgyászolni, hogy rosszul dugtál meg egy jó nőt, vagy jól megdugtál egy rossz nőt, vagy hogy nem azt a nőt dugtad meg, akit kellett volna, vagy éppen azt, akit nem kellett volna. menj, szaladj, örülj, mert a lelked még megvan. mi, hogy neked sincs meg? haver, haver, egyetlen komám, ne siess annyira

A maci gyomrában

bear-838688_1920.jpgMézet vittem a medvének, vidáman lóbáltam a vödrömet. Ő is örült, már messziről integetett, feje búbján komikusan kunkorodott a szőr, az egyik füle murisan lekonyult, amitől egészen kajlának látszott, háromszáz kilója ellenére. Mesélte, mostanában egyfolytában ég a gyomra, talán attól a spanyol grandtól, aki túlontúl sok fokhagymát evett, úgyhogy hagyjam csak a tölgyfa mohosabb felénél a mézet, egyelőre nem kockáztatja meg, talán majd később, esetleg desszertnek, inkább engem fogyasztana el, látja rajtam, hogy hipochonder vagyok, ennél fogva vitamindús és ásványi anyagokkal telített. Szóval medve koma jót lakmározott, csak a cipőm talpát hagyta meg fogpiszkálónak. Most itt lapulok a gyomra mélyén, fejemre húzom a spanyol grand kalapját, és kárörvendően vihogok afölött, hogy szegény medve az egyik fülét alighanem elfeküdte.

(Image by Joaquin Aranoa from Pixabay )

Milyen férfi húzza...

grapes-4421752_1920.jpgA kerítésre támaszkodva nézett, arcán döbbenet és rosszallás elegyével, úgy helyezkedett, hogy a diófa árnyéka rávetüljön, ami a délutáni harminc fokban bölcs előrelátásról tanúskodott, kapkodta a virágillatú levegőt, görcsösen markolta a feszesre húzott drótfonatot. Vélhetően kimerítette a rövid út, amit a háza hűvöséből a kertig megtett, de jönnie kellett bármi áron, hiszen még nem kaptam meg tőle az aznapi lebaszásom. A vártnál hamarabb szedte össze magát.

– Szomszéd úr – csapott le visszaadhatatlanul undok hangsúllyal önérzetemre, és tudtam, hogy most jön a kritika, mindig a kritika jött, ami bármiről is szólt, a lényege az volt, hogy maga alá gyűrjön, eltaposson. Annak idején, a téeszbeli főnökei azt mondták neki, ha annyira sokat tud, akkor mondjon fel, és csináljon másik szövetkeztet.

– Szomszéd úr, hát hogyan húzza azt a kapát, az Isten szerelmére? – hörögte, ami talán üvöltés lett volna, ha bírja szusszal, majd kiselőadásba kezdett a szerszám kikalapálásának előnyeiről, meg arról, hogy az élre flexivel is rá kell menni, mert anélkül semmit nem ér. Aztán az se mindegy ám, milyen fából van a kapanyél…

Mondtam, hogy én bizony öntöttvas szerszámot vettem a vasedényben, nem barkácsbolti préselt lemezt, ötvendekás kalapáccsal vékonyra vertem a szélét egy tönkhöz rögzített vasúti síndarabon, aztán száztíz milliméteres csiszolókoronggal igazítottam pengeélesre, sőt meg is ráspolyoztam. A nyél történetét elsunnyogtam, a lelkem mélyén tudva, hogy a Praktikeres farúdról jobb, ha hallgatok.

Nézett-nézett, véreres arca lassan hamuszínűre változott, egy vékony nyálcsík indult a szája szélétől az álla felé. – Aztán tudja szomszéd úr, nem mindegy ám, hogy azt a kapát milyen férfi húzza…

Erre már nem tudtam mit mondani, csak jóval később jutott eszembe a megfelelő válasz: - Akármilyen férfi, de legalább húzza…

Nos igen. Ez kellően aljas és személyeskedő lett volna a számla kiegyenlítésére, azonban mint a legtöbb frappáns válasz, csak több órányi fortyogás után küzdötte fel magát tudatom peremére, így némán a vállamra lendítettem a kapát, pedig ekként soha korábban még nem hordoztam, és elindultam a kert másik vége felé. Közben hallottam, ahogyan kiabál utánam: - Szomszéd úr, szomszéd úr…

Én pedig megnyugovással észleltem, hogy eltakar a szőlőlugas.

Fotó: pixabay.com

Anyácska jogi bomba

night-flight-2307018_1920.jpgBronzszínűre festett haja lebegett a menetszélben, utoljára talán a Szigetközben érezte ezt, a néptelen utakon kerékpárját tekerve. Akkoriban az égen csak felhőket látott, később elvétve bombázó repülőket, és kinevette volna azt, aki olyasmit mond, hogy valaha is átszeli az óceánt. Hetven után ezt is megérte, rákészült, bő, laza ruhákat választott, kondicipőt húzott a nagy útra, és amikor megérkezett Torontóba, papírjait szorongatva, egy kukkot se értett abból, amit kérdeztek tőle a határőrök, vagy kicsodák, pakisztáni, vietnami és egyéb, büszke arcok, könyékig sárga gumikesztyűben, arcukon szabványos mosollyal meredtek a tört németséggel próbálkozó magyarra. Aztán megszeppenten üldögélt egy órácskát azon a széken, amire rámutattak, majd újra repült, most egészen kis magasságban: két nagydarab egyenruhás karolta kétfelől, talpa alig súrolta a földet, izzadva futottak vele kifelé, csomagjait is maguk után rángatva.

Odakünn, a torontói reptér érkezési oldalán lánya, sógora, unokája várta, közülük a sógor volt a kulcsszereplő, Kanadában született, angolul gondolkodott és álmodott, és a kedves, kisfiús mosolyú, nagydarab menedzser, aki ha magyarul beszélt, kedvesen ütődött benyomást keltett, anyanyelvén viszont maga volt a megtestesült rámenősség, ahogy ez dukált egy belevaló üzletembertől. Bizony, ő volt az, aki a hosszúra nyúlt várakozás után megkérdezte az egyik hivatalnokot, hogy hol késlekedik az anyósa, majd miután megtudta, hogy „kekeckednek vele”, közölte, két perce van az illetékeseknek anyácskát a várakozó rokonság ölelő karjaiba applikálni, mert ha nem, akkor hívja az ügyvédjét, és szarrá pereli a repülőteret. Ezt követően beindult az eseménylánc, a százhúsz másodperc elegendőnek bizonyult arra, hogy a felelős hivatalnok felmérje, nincsen jogi alapja a vízummal és minden egyéb szükséges kellékkel rendelkező nénikét várakoztatni, és annyira komolyan vették sógor ultimátumát, hogy mintegy ketyegő jogi bomba tűzszerészei, a szélvész sebességével tettek eleget a sógor kérésének.

Miről is jutott eszembe? A minap Ausztráliából érkezett csomagom, a postás bedobta az értesítést, szomorúan olvastam rajta, hogy háromezerötszáz vámkezelési és ötezer áfa fizetési kötelezettség terhel, majd másnap szépen sorba álltam a postán, ahol nem találták a csomagot. A hivatalvezető végül kiderítette, hogy azt bizony elfelejtette a kézbesítő leadni náluk, visszavitte a depóba, szíveskedjek másnap ismét beállni a sor végére. Panaszt is tettem, korrekten felvették a jegyzőkönyvet, mindenki udvarias volt, de senki nem mondta, hogy elnézést. Minden bizonnyal, majd kapok egy levelet, abban biztosan benne lesz, hogy „tévesen visszavitelre került” a cucc, és ennyi. Semmi soron kívüli kézbesítés, semmi kártérítés, homlokcsók, borogatás, szimplahamburger, akármi, az én bajom, hogy megint le kell lépnem a munkahelyemről, hogy zárásig odaérjek, és az én bajom, hogy ismét be kell állnom a harákoló és tüsszögő sorba, velük harákolni és tüsszögni, és közben izgulni, hogy most talán lesz csomagom, és fizethetek.

Szóval, azt hiszem, hogy nem kell ide nagy szavakat használni, jogállamról, jogbiztonságról, korrektségről beszélni: elegendő annyi, ha valaki csúnyán eltol valamit, legalább futva igyekezzen rendbe hozni azt. Persze, ehhez lehetséges, hogy kanadai sógorom negyvenhetes cipőjét, és ügyvédjét is rendszeresíteni kellene…

 

Image by Danilo Bueno from Pixabay