A kerítésre támaszkodva nézett, arcán döbbenet és rosszallás elegyével, úgy helyezkedett, hogy a diófa árnyéka rávetüljön, ami a délutáni harminc fokban bölcs előrelátásról tanúskodott, kapkodta a virágillatú levegőt, görcsösen markolta a feszesre húzott drótfonatot. Vélhetően kimerítette a rövid út, amit a háza hűvöséből a kertig megtett, de jönnie kellett bármi áron, hiszen még nem kaptam meg tőle az aznapi lebaszásom. A vártnál hamarabb szedte össze magát.

– Szomszéd úr – csapott le visszaadhatatlanul undok hangsúllyal önérzetemre, és tudtam, hogy most jön a kritika, mindig a kritika jött, ami bármiről is szólt, a lényege az volt, hogy maga alá gyűrjön, eltaposson. Annak idején, a téeszbeli főnökei azt mondták neki, ha annyira sokat tud, akkor mondjon fel, és csináljon másik szövetkeztet.

– Szomszéd úr, hát hogyan húzza azt a kapát, az Isten szerelmére? – hörögte, ami talán üvöltés lett volna, ha bírja szusszal, majd kiselőadásba kezdett a szerszám kikalapálásának előnyeiről, meg arról, hogy az élre flexivel is rá kell menni, mert anélkül semmit nem ér. Aztán az se mindegy ám, milyen fából van a kapanyél…

Mondtam, hogy én bizony öntöttvas szerszámot vettem a vasedényben, nem barkácsbolti préselt lemezt, ötvendekás kalapáccsal vékonyra vertem a szélét egy tönkhöz rögzített vasúti síndarabon, aztán száztíz milliméteres csiszolókoronggal igazítottam pengeélesre, sőt meg is ráspolyoztam. A nyél történetét elsunnyogtam, a lelkem mélyén tudva, hogy a Praktikeres farúdról jobb, ha hallgatok.

Nézett-nézett, véreres arca lassan hamuszínűre változott, egy vékony nyálcsík indult a szája szélétől az álla felé. – Aztán tudja szomszéd úr, nem mindegy ám, hogy azt a kapát milyen férfi húzza…

Erre már nem tudtam mit mondani, csak jóval később jutott eszembe a megfelelő válasz: - Akármilyen férfi, de legalább húzza…

Nos igen. Ez kellően aljas és személyeskedő lett volna a számla kiegyenlítésére, azonban mint a legtöbb frappáns válasz, csak több órányi fortyogás után küzdötte fel magát tudatom peremére, így némán a vállamra lendítettem a kapát, pedig ekként soha korábban még nem hordoztam, és elindultam a kert másik vége felé. Közben hallottam, ahogyan kiabál utánam: - Szomszéd úr, szomszéd úr…

Én pedig megnyugovással észleltem, hogy eltakar a szőlőlugas.

Fotó: pixabay.com

Bronzszínűre festett haja lebegett a menetszélben, utoljára talán a Szigetközben érezte ezt, a néptelen utakon kerékpárját tekerve. Akkoriban az égen csak felhőket látott, később elvétve bombázó repülőket, és kinevette volna azt, aki olyasmit mond, hogy valaha is átszeli az óceánt. Hetven után ezt is megérte, rákészült, bő, laza ruhákat választott, kondicipőt húzott a nagy útra, és amikor megérkezett Torontóba, papírjait szorongatva, egy kukkot se értett abból, amit kérdeztek tőle a határőrök, vagy kicsodák, pakisztáni, vietnami és egyéb, büszke arcok, könyékig sárga gumikesztyűben, arcukon szabványos mosollyal meredtek a tört németséggel próbálkozó magyarra. Aztán megszeppenten üldögélt egy órácskát azon a széken, amire rámutattak, majd újra repült, most egészen kis magasságban: két nagydarab egyenruhás karolta kétfelől, talpa alig súrolta a földet, izzadva futottak vele kifelé, csomagjait is maguk után rángatva.

Odakünn, a torontói reptér érkezési oldalán lánya, sógora, unokája várta, közülük a sógor volt a kulcsszereplő, Kanadában született, angolul gondolkodott és álmodott, és a kedves, kisfiús mosolyú, nagydarab menedzser, aki ha magyarul beszélt, kedvesen ütődött benyomást keltett, anyanyelvén viszont maga volt a megtestesült rámenősség, ahogy ez dukált egy belevaló üzletembertől. Bizony, ő volt az, aki a hosszúra nyúlt várakozás után megkérdezte az egyik hivatalnokot, hogy hol késlekedik az anyósa, majd miután megtudta, hogy „kekeckednek vele”, közölte, két perce van az illetékeseknek anyácskát a várakozó rokonság ölelő karjaiba applikálni, mert ha nem, akkor hívja az ügyvédjét, és szarrá pereli a repülőteret. Ezt követően beindult az eseménylánc, a százhúsz másodperc elegendőnek bizonyult arra, hogy a felelős hivatalnok felmérje, nincsen jogi alapja a vízummal és minden egyéb szükséges kellékkel rendelkező nénikét várakoztatni, és annyira komolyan vették sógor ultimátumát, hogy mintegy ketyegő jogi bomba tűzszerészei, a szélvész sebességével tettek eleget a sógor kérésének.

Miről is jutott eszembe? A minap Ausztráliából érkezett csomagom, a postás bedobta az értesítést, szomorúan olvastam rajta, hogy háromezerötszáz vámkezelési és ötezer áfa fizetési kötelezettség terhel, majd másnap szépen sorba álltam a postán, ahol nem találták a csomagot. A hivatalvezető végül kiderítette, hogy azt bizony elfelejtette a kézbesítő leadni náluk, visszavitte a depóba, szíveskedjek másnap ismét beállni a sor végére. Panaszt is tettem, korrekten felvették a jegyzőkönyvet, mindenki udvarias volt, de senki nem mondta, hogy elnézést. Minden bizonnyal, majd kapok egy levelet, abban biztosan benne lesz, hogy „tévesen visszavitelre került” a cucc, és ennyi. Semmi soron kívüli kézbesítés, semmi kártérítés, homlokcsók, borogatás, szimplahamburger, akármi, az én bajom, hogy megint le kell lépnem a munkahelyemről, hogy zárásig odaérjek, és az én bajom, hogy ismét be kell állnom a harákoló és tüsszögő sorba, velük harákolni és tüsszögni, és közben izgulni, hogy most talán lesz csomagom, és fizethetek.

Szóval, azt hiszem, hogy nem kell ide nagy szavakat használni, jogállamról, jogbiztonságról, korrektségről beszélni: elegendő annyi, ha valaki csúnyán eltol valamit, legalább futva igyekezzen rendbe hozni azt. Persze, ehhez lehetséges, hogy kanadai sógorom negyvenhetes cipőjét, és ügyvédjét is rendszeresíteni kellene…

Image by Danilo Bueno from Pixabay 

Akkor éreztem azt, hogy igazán szeret, amikor felemelt, magasan a feje fölé, az ötágú csillár búrái közé. A világ tetején kacagtam, rúgkapáltam, közben kicsi térdemmel kiütöttem a fogát. Többé nem játszott velem.

Emlékszem a bágyadt, sárga fényre, tizenéves voltam, vagy talán annyi se, az ágyból néztem, ahogyan a hokedlin ült, és a házgyári konyhaasztal fölé görnyedve kefírt kanalazott.

Az étkezőfülkében volt az ágyam és az asztalom, az utóbbit helyesebbnek tűnik anyám vasalódeszkájának nevezni, tekintettel arra a kegyetlenül hatékony mozdulatra, amivel füzetet, könyvet, ceruzát a fiókba söpört, ezzel nagyjából összefoglalva a kamaszkorom.

A szomszédos konyhának csupán ajtónyílása volt, szürrealisztikus vetítésként néztem a nagydarab, díjbirkózó vállú, hátrafésült hajú embert, amint ritulálisan falja a dunsztosüvegből az aludtejet. Házilag készült, és mindig volt néhány háromnegyedes üveg a konyhaasztal tűzhely felőli sarkában, vászonnal letakarva.

Apád nyomdokait kell követned – mondta az anyám, közben sikoltani tudtam volna a gondolatra, hogy hajnali négykor beüljek a huszonöt wattos izzó alá, és ötre a gyárban legyek, mert a vezér ezt várja el, mégha nem is bízik bennem, merthát szerinte egy mérnök, egy mérnök, az nem lehet rendes káder…

Felülről világította meg a kristályt utánzó műanyag lámpa, apám talán ilyeneket szerelt volna, ha a szomszéd nem mutatja meg negyvenötben az oroszoknak, hová ásta el azokat a szerszámokat, alkatrészeket és műszereket, amelyekkel a villanyszerelő vállalkozását szerette volna beindítani. Ez az álom nem igazán illeszkedik azzal, hogy később belépett a pártba, nagy önmegtagadásra persze hit híján aligha volt szüksége, valószínűleg a marxizmus se érdekelte, de ez nem változtat azon, hogy az lett, amit anyai öreganyám összetéveszthetetlen hangsúllyal csak úgy nevezett: kominista.

Az élete banálisan indult, anyja cselédlány volt egy kicsiny faluból, hamar teherbe ejtette a méltóságos úr, aki egyedi, mondhatni emberséges megoldásként, ahelyett, hogy elzavarta volna (netán egy kút mélyére), inkább nőül adta egy lekötelezettjéhez, a városka patinás éttermének főpincérjéhez. Apám, második gyerekként, ebből az ypszilonos nevű főpincérrel való frigyből született. A méltóságos úr felesége pár év múltán elhunyt, és ő rögvest visszavette a kölcsön portékát, a törvény rendje szerint feleségül vette gyermeke anyját, és szigorúan előírta, hogy a második fiút, „a zabigyereket” pediglen örökbe kell adni falura, ami ellen az ypszilonos főpincér egy szóval se tiltakozott.

Apám felnőttként emlékezett rá, hogy lovaskocsin vitték, miközben a bátyókája után kiáltozott. – Nem tudom, milyen ember lehetett az anyám – szólalt meg pár évvel a halála előtt a fotelba kövülten, ami nagy szó volt, mert egyébként folyton hallgatott, amit tudni lehetett róla, azt házasságuk kezdetén osztotta meg anyámmal.

Az őt felnevelő falusi cipész nem foglalkozott politikával, egyszerű, naív iparos volt, hitelbe készítette a csizmát a gazdáknak, amíg csődbe nem jutott. Nyilvánvaló, hogy ettől még nem jött apám osztályharcos indulatba, hiszen később találtam egy sárguló papírt a könyvei között, amelyben a szociáldemokrata pártból való kilépéséről nyilatkozik, azzal az indokkal, hogy nem tudja elfogadni a kommunistákkal történt fúziót. Ekkorra ipari tanulóból megbecsült villanyszerelővé cseperedett, nélkülözhetetlen szakemberként megúszta a világháborús behívót, és bár rengett az óvóhely betonfödémje, ebből is csak annyi maradt meg, hogy soha később annyi nőszemély nem kapaszkodott bele.

Az ökölvívás tehetett az egészről, innét a széles, izmos vállak, ezerkiláncszázötvenhat, körgangos ház, a lakók összeverődtek egy lakás előtt. Szidták az ottlakókat, amiért a fiaikból ávóst neveltek. Apám talán gyárból tartott hazafelé, vagy ami valószínűbb, a korai „bólintásában” zavarták meg, mindenesetre eligazította a szomszédságot azzal, hogy szégyelljék magukat, amiért az idős szülőket vegzálják a fiaik miatt. Bokszoló testalkata, higgadt súlyossága tekintélyt parancsolt, gyorsan szétszéledtek a háborgók. Két évvel később az egyik ávós gyerekből a gyár párttitkára lett, hálásnak bizonyult, fűt-fát ígért, csak annyit kért, hogy lépjen be, és apám megtette, az ávóst azonban pár nappal később kirúgták, elvileg nőügy miatt, valójában volt némi csörte akkoriban a sztahanovistából lett vezér és a gyári pártvezetés között, és bár tudható, hogy általában a párt került ki az ilyesfajta csatákból győztesen, a vezér Kádár kedvenceként kemény kézzel egyértelműsítette, hogy őnála nincsen „kollektív vezetés”.

Így apám hoppon maradt, miután felmutatta élete egyetlen általam ismert jellemgyengeségét, fontos ez a szál, fehérlő ujjal szorítom, itt van a genetikai örökség, a szarházi főpincér és az akarat nélküli anya mégiscsak örökíthetett valamiféle erkölcsi hibát az egészségügyiek mellett, amelyek később apám halálához vezettek, és talán ide, ehhez a ponthoz vezetem vissza gyűlölt hajlamom a megalkuvásra.

Gyermekként haragudtam a vezérre, akkor úgy gondoltam, hogy azért, mert miatta nem alhattam nyugodtan, miatta hallgattam a hajnali kanálcsörgést, később ezt az emléket is módosítottam mint megannyi mást, és inkább azért dühöngtem, hogy elrabolta apámat, aki estefelé érkezett haza, első útja oda vezetett, ahonnét indult, a gáztűzhelyen álló fazékból falta be vacsoráját, majd a nap hátralévő részét, ahogy a hétvégéket is besárgult díszpárnába süppedt fejjel töltötte, azaz „bólintott egyet”.

A vezért, a „vörös bárót” egyszer láttam életemben, már a rendszerváltás után, ő több éve nyugdíjban, öregecske, ám jó állapotú Mercedest vezetett, erősen szorította a kormányt, és úgy összpontosított, ahogyan azok teszik, akik tudják, hogy már megkoptak a képességeik, de még van valami sürgős elintézni valójuk, valahová még el kell jutniuk, talán utoljára. Néztem az összetéveszthetetlen vonásait, apám ekkor már nem élt, és ráébredtem, hogy immár semmit nem érzek vele kapcsolatban. Apámat állítólag tisztelte, ami abban nyilvánult meg, hogy nem ordítozott vele. Ezt büszkén mondogatta az anyám, amiből azt a következtetést vontam le, hogy valamikor beszélgethettek egymással. Igen, valamikor beszélgethettek anyámmal, fúrja az oldalamat, milyen lehetett, amikor egymás szemébe nézve az életükről meséltek.

Anyám bíztatására, házasságukat követően megkeresték Újváryt, a lojális főpincért, megkérdezzék, miért dobta el a fiát? Az öregúr túláradó lelkesedéssel fogadta őket, amit viszont előadott, az homályos és kusza volt, olyasmi, hogy a babóti cselédlány ablakából hajnalonta ugráltak ki a legények, szóval nem gondolta, hogy Sándor az ő fia volna, ám ennek rögvest ellentmondott, amikor kifejtette, mennyire remek dolog, hogy így egymásra találtak, és most már nyugodtan hunyja le a szemét, mert tudja, hogy lesz, aki gondoskodik a mamáról, azaz az ő mostani párjáról, akihez egyébként apámnak semmi köze nem volt, így nem is csoda, hogy a nagy lendülettel indult kapcsolat ennyiben maradt. Apám sorsának másik eligazítója, a méltóságos úr akkor már nem élt, valamennyivel negyvenöt után halt meg, immár kétszeresen özvegyen, nagy szegénységben. Sári néném mesélte később, hogy a papjuk saját költségén temettette el.

A legszebb emlékem apámról, amikor kisgyermekként kézen fogva sétáltunk a vasútállomáson, nővéremmel együtt, és ott egy csodálatos masinából málnaszörpöt vettünk. Kissé elbizonytalanodtam, nem emlékszem apám arcára, de csak ő lehetett. Nem igazán hiszem, hogy bármikor, bármi mást kaptam volna tőle. Fizetéskor letette a bérét a konyhaasztalra, pontosabban arra a kis polcra, ami a mérlegnek és egy vekkernek adott helyet, azaz az „óra mellé”. Amikor már én is dolgoztam, ugyanoda tettem a pénzemet, tíz százalékot megtartva magamnak. Volt ebben valamiféle folyamatosság, persze, ő nagynyugdíjas mérnök volt, én meg kisfizetésű pedagógus. De ezt nem írták rá a bankjegyekre.

Apám jól érezte magát Mezőörsön, hogy mit gondolt, azt nem tudom, mindenesetre a cipészmester nevelőapa nem szeretett egyedül dolgozni, amíg a csizmatalpakat kopácsolta, apám olvasott mellette. Volt egy fogadott testvére, mert egy gyerek nem gyerek, állítólag német katona ejtette teherbe az anyját, el nem tudom képzelni, hogy mit keresett az a német a húszas években hazánkban, a legendát mindenesetre alátámasztotta Imre bácsi germán istenre hajazó termete, kék szeme és poroszos tartása. A családi legendárium szerint magas rangú katonatiszt lett negyvenöt után, de mivel erőltették, hogy érettségizzen le, állandósult fejfájására hivatkozva igyekezett szabadulni a néphadseregből, ami szörnyűséges vizsgálatokkal járt, így inkább visszatáncolt, és csak úgy menekült meg, hogy ötvenhat után nem írta alá a hűségnyilatkozatot, és ezután már csak portás lehetett. Nyugdíjasként viszont úgy döntött, végére jár az állandósult fejfájásának, és belehalt a vizsgálatokba.

Emlékeimben Imre bácsi ott áll a hatalmas egyetemi épület előtt, ahol ekkor ő a gondnokság vezetője, mi más is lehetne a katonás, egyenes fellépésével? Büszkén áll, mint egy plébános a templom előtt, az egyetem mögött talán nyugszik, talán kel a Nap, minden ragyog, benne Imre bácsi és az apám, ahogy nézik egymást, és ha képes lennék képet festeni a szeretetről, akkor ezt a pillanatot örökíteném meg, a valóság sajátos vásznán, az irigység könnyeit nyelve.

Huszonvalahány évvel később nyakamba borult egy szakállas srác, kábé tizenöt-húsz évvel idősebb nálam, Budapestről jött, a párja az egyik kiadó terjesztési vezetője, ő pedig Imre bácsi fia, akit kisgyermekként láttam, napbarnított, vidám, bohém huszonévesként, akinek minden porcikájából sugárzott, hogy élvezi az életet. Kissrác voltam ahhoz, hogy felismerjem a gátlások és kisebbrendűségi érzések működését, így csak zavart éreztem a láttán, közben irigyen csodáltam azt a kisugárzást, ami semmi másnak nem köszönhetett, mint a Balaton partján töltött gyermekéveknek, és a rajongó szülői szeretetnek.

Imre bácsin nem látszott bánat, sértődöttség vagy fájdalom, kék szeméből végtelen tisztaság sugárzott, felszedegettem bizonyos utalásokat arról, hogy ott a mezőőrsi falucskában nem lehetett egyszerű zabigyereknek lenni, de ők megvédték egymást, alighanem Imre bácsi apámat, és itt most egy ijesztő űr következik, mert ezen kívül szinte semmit nem tudok a kapcsolatukról, fia azonban egy évtizedekkel későbbi, véletlen találkozásunkkor beazonosított, ettünk és ittunk is valamit, majd meglátogattam, a kiadóban vásároltam egy fotóalbumot afgán kislánnyal a borítóján, jelentős kiadói kedvezményével, aztán elmentünk a Prága étterembe és jól belaktunk, előtte felugrottunk megnézni egy lakást, aminek a felújítását tőle rendelték meg. Korábban fotóművész élt ott, tágas, világos tetőtér, sarokerkéllyel, minimalista, kopott berendezéssel, szinte éreztem a recsegő parkett emlékeiben a lengén öltözött modellek lépteit, végigsimított az arcomon egy láthatatlan fátyol, imitt-amott létezhet másfajta élet.

Nem beszéltünk a szüleinkről. Visszafelé a vonaton újságíró ismerősömmel utaztunk, hólében tocsogtunk a dunsztos, túlfűtött vagonban. Amikor elfecsegtem, melyik kiadónál jártam rokonlátogatóban, az újságírót kísérő fotoriporter hölgynek elkerekedett a szeme, és olyan vibráló erőtér keletkezett körülötte, amely elnyelte az időt és a történéseket.

Évek múlva Imre bácsi fia particédulát küldött édesanyja haláláról, telefoncsere miatt nem találtam a számát, a borítékon nem volt cím, elveszett a kapcsolat, erővesztett időszakomat éltem, jobban utána kellett volna járnom a kérdésnek, még mindig élénken előttem van, ahogy az értesítést kiveszem a postaládából, nézem, nézem, és közben tudom, hogy képtelen leszek elutazni, és ezzel vége, nem marad más, csak a szégyen.

Az újságíró barátom sincs már meg, sokan rossz természetű embernek tartották, de engem szeretett, egyszer beajánlott az adóhivatalhoz, felvettek volna, de a papírjaimat mégsem adtam be. Később a halálos ágyáról üzent, hogy még hátravan egy nagy, utolsó beszélgetésünk, influenzás voltam, nem mentem el. A fotósa még megvan, de a szeméből már eltűnt az az erő, amely dimenziókaput nyitott a végtelenbe.

Apám a mezőőrsi nevelőszülők után kapta a nevét, én már nem ismertem őket, két kis kőkeresztet láttam belőlük csupán, amikor évente kétszer kimentünk az ijesztő krizantém-koszorúkkal, a mécseseket szerettem, a temető bejáratánál öntözőkannát, kapát, gereblyét lehetett kölcsönözni, meg árvácska-palántát, hasonlókat vásárolni, volt ebben a kertészkedési lehetőségben valami izgalmas számomra, ültettem volna szívesen, de csak a vizet hordhattam a kútról.

Jó messzire volt egymástól a nagypapa és a nagymama sírja, nem értettem, miért nem egymás mellé kerültek, a magam gyermeki módján szégyelltem az egyszerű sírokat, hiszen a környéken műkő, később márvány dukált. Kivételt a nagypapa szomszédja jelentett, ott a keret megrepedezett, talán a téli fagyok morzsolták fel, amikor pedig beszakadt a koporsó, középen gödör keletkezett, de senki nem töltötte fel. Először borostyán futotta be, aztán egy bokor vert gyökeret benne, sáros és mohás volt minden. Az egész temető nem zavart annyira, mint ez a sír. Rigó Jolán – betűztem ki a nevet, anyám epésen megjegyezte, ez a nő volt a hajdani főbérlője, nem voltak gyerekek, se férj, az örökösök eltették a hagyatékot, csináltattak egy a maga korában korrekt síremléket, aztán leszarták az egészet.

Később többször is hallottam a történetet, és mindig meglepett a hangjából kicsengő rosszindulat, nem igazán értettem, hogyan lehet utálni egy halottat, talán nem volt kedves anyámhoz, talán tudott valami titkot, talán nem mosolygott eleget. Nála lakott, amikor lelépett szülőfalujából, és a Motor presszóban lett felszolgáló, ahol megismerkedett apámmal.

Miért lépett le? Az egy másik történet, mindenesetre ez a bizonyos Rigó Jolán láthatta magányosan, elesetten, apám a presszóba járt kávézni, akkoriban alapozhatta meg az érszűkületét a naponta elszívott több csomag cigaretta, a presszó a gyár mellett volt, neki pedig a gyár körül forgott az élete. Anyámnak tetszett, hogy mérnök, azok a hatvanas évek voltak, akkoriban még volt az effélének jelentősége, imponált neki az az elegancia, amivel a cigarettát szívta, esetleg az is, hogy egyedülálló volt és lakással rendelkezett. Furcsa, hisztériában megjelenő aszexualitása miatt kevésbé érdekelte, hogy a munkatársnői figyelmeztették, a mérnök úr nem áll nagytermészetű ember hírében, amit azért vagyok kénytelen megjegyezni, mivel anyám az évek során ezt állandóan felemlegette, ami nem igazán tett jót a pszichoszexuális fejlődésemnek. Nem tudni, mi és hogyan alakult, de anyám megbetegedett, és apám meglátogatta az albérletében, ahol olyan rossz bőrben és méltatlan körülmények között találta, hogy azonnal átköltöztette az akkor harmincéves lányt a lakásába, és a látogatására érkező nagymamát talán ez a Rigó Jolán irányította útba. Így a keresztény kisnemesi származású, a kulák minősítést csak az írott szerződések hiánya miatt megúszó família igencsak kemény erkölcsi mércék szerint működő matrónája egy idegen férfi ágyában találta a lányát, aminek a házasságon kívül nem lehetett más kimenetele. Talán ez magyarázza, hogy eme beszakadt sírú Jolánra holtában sem emlékezett kedvesen az anyám, de apám csak hallgatott ilyenkor is, ahogy az lenni szokott.

Nyugdíjas éveit a kertben töltötte, aztán már ott se, egy másik öregúr hordta a pártkönyvébe a bélyeget, elmondva, éppen ki halt meg az eltelt időben. Halála előtt két évvel felbukkant Kanadából anyjának harmadik gyermeke, Sári néni, a vér szerinti bátyja meghalt, neki pedig eszébe jutott, hogy van egy féltestvére. Kedveseket mondott, elmagyarázta, hogy halálos ágyán is az eldobott fia után sírt a mama, ők is sokat zokogtak. Érszűkületes lábát kímélendő, egy nagyon puha, könnyű, vajszínű cipőt hozott apámnak, már csak akkor vette fel, amikor néha elment a nyugdíjas pártszervezetbe. Aztán megszűnt a párt, de akkor már nem volt lába, amire felvegye. Nem tudom, mi lett a cipővel, raktuk jobbra és balra, aztán az évek során valahogy elkeveredett.

Mi lett belőlem fiam? – kérdezte, vagy inkább mondta, amikor láb nélküli torzóját ráültettem a vécére.

Sokáig haldoklott, legalább két hétig, már nem volt vénája, a nyakába kapta az infúziót. Naponta vártam, hogy meghaljon, zavarónak éreztem, ahogy emberi méltóság nélkül agonizál, nem tartottam illendőnek, elegánsnak, szerettem volna, ha vége lenne ennek a kínos, szörnyű állapotnak. Egy nap újságíró haverommal söröztünk, hajnalig ittunk, levizeltük a hősi emlékmű oldalát, bukott a párt, eljött a szabadság. Amikor hazaértem, a nagyszobában gyertyák égtek, anyám testvérével ült büszkeségében, az apró szövethibája miatt lealkudott luxusfotelben, és tudtam, hogy nincs tovább.

Fél évvel később bevonultam katonának, ekkorra már törölték az „elvtárs” megszólítást, a szisztéma azonban még a régi volt, több öngyilkosságot láttam, sírdogáló családapákat, durva lelki terrorral operáló csirkedarabolókat, aztán egy éjszakán, miközben az alsó vaságyon feküdtem, egyszerre csak végigsimítottam a kézfejemmel izzadó homlokomon, és abban a pillanatban ráébredtem, hogy kié ez a mozdulat.

Egytálételt kanalazott, feltámasztott háttal, remegő kézzel, kapkodva. Nyoma se volt annak az elegáns evőeszköz-használatnak, ami szertartássá tette a régi, hétvégi, „kirántotthúsos” étkezéseket, olyan egyedi és gyönyörűséges eseménnyé, amit örökbefogadott gyerekként érezhetett Verne Gyulát olvasva a csizmák sarkán kopácsoló nevelőapja műhelyében. A kórházból jött, hetek óta alig evett, a lábát amputálták, és azt mondták, néhány hete lehet csak hátra, így anyám a diétás megfontolásokkal mit sem törődve elkészítette kedvencét, a cérnametélttől és darált hústól sűrű mészároslevest. Amikor visszaadta a tányért, mosolyogva mondta, hogy most már rendbe jön. Az volt az utolsó étel, amit megevett, másnap rohammentő vitte el. Közel harminc éve.

– Miért sír a bácsi? – hallok egy hangot a járda felől. Kiteszem az irányjelzőt, gurulni kezdek.

(Fotó: pixabay.com)

- Annuskám, beszélgessünk az irodalomról – mondta a Hazafias Népfront megyei elnökasszonyának, miközben rongybabaszerű lazasággal behajtogatta magát a látogatóknak fenntartott székbe, és feldobta a lábát az asztalra. Volt mit csodálnia a lakkcipő bőrtalpán túl az elnöknőnek, Csikós Laci ugyanis piszkosszürke, kopottas mackónadrágot viselt, meztelen felsőtestére pedig bőrdzsekit húzott, amúgy panyókásan.

Áruházban dolgozott, a porcelánosztály előtti kis szobában a kedvéért hozták létre az apró könyvrészleget, ahol igazán minőségi irodalmat árusítottak, nála vettem meg Örkény díszdobozos kiadását, az általa kijárt kedvezménnyel. Azt mesélte, hogy a diákköltők országos versenyén második helyezett lett, így felvételi nélkül jutott be az ELTE-re, de a vásározásból élő szülei nem engedték el, kellett a dolgos kéz a vándorkereskedésben.

Óriási szervezőerővel tolta magát a műkedvelő irodalmárok élére, s ha a csapatból valaki némi kis sikert netán már elért, azt gáncsolta, aki viszont a depresszió mélységeibe merült, annak szerzett némi megjelenési lehetőséget, és pátyolgatta, amíg az okot nem adott az irigységre. Ekkor indult a ciklus az elejéről.

A helyi irodalmi parnasszus letojta az amatőröket, ez azonban nem vette kedvét, állandóan spekulált, pontosan megjósolta, melyik évben kapja majd a Kossuth-díjat.

A megyei napilap szombati száma irodalmi mellékletet is hozott, a rossz nyelvek szerint szerették a tördelőszerkesztők a verseket, mert ha a hasáb végén üres hely maradt, akkor egy kellő „hosszúságú” költeményt könnyen lehetett oda passzítani, a műkedvelők közlése pedig nem került semmibe. Egyfelől itt ügyeskedett, hízelkedéssel, sok-sok időráfordítással, másfelől irodalmi szerkesztőket, nevesebb szerzőket próbált becserkészni, akikből mindenféle manipulatív, ám kínosan átlátszó technikákkal írásai közlését igyekezett kicsikarni, általában eredménytelenül. Utólag már világos, hogy én azért kellettem a csapatba, mert a kis fiókkönyvtár, ahol dolgoztam, alkalmas volt író-olvasó találkozók, szerzői estek lebonyolítására, néha még egy kis honoráriumot is tudtam kunyerálni ezekhez a főnökömtől. Mivel nem politizáltunk, pár tízezer forint a tanácsi szervektől is leesett, így antológiánk is lett hamarosan, az akkori verseimet máig szégyellem. De jobb esélyük volt, mint a prózának, hiszen, amint írtam, a tördelőszerkesztők lyukra dolgoztak.

Egyszer jártam a lakásukon, édesanyja, egy nagykendős, sötét arcú cigányasszony nyitott ajtót. Kényelmetlen érzéssel léptem a szegénységszagú, sivár lakásba, de Laci szobája szentélynek bizonyult. A mennyezetig polcozott kicsiny helyiségben a magyar irodalom, a világirodalom és a filozófia legnívósabb alkotásai sorakoztak, könyvtáros szememnek túlontúl megkíméltnek tűnő borítókba öltöztetve. Miután megmutatta büszkeségét, a Heidegger-kötetet, előkotorta eldugott kéziratait, amelyek mai, már érettebb megítélésem szerint is zseniálisak voltak, de ő ezeket inkább rejtegette, helyettük a szómágiát gyakorolta, különös, érthetetlen verseinek megjelenését erőszakolta, valami olyasmit sugározva kifelé, ami nem is ő volt, hanem önmaga ellentéte, ennél fogva furcsa és hiteltelen.

Ezek a kéziratok, és a becsben tartott kötetek később kirepültek az ablakon, talán egy héttel azután, hogy az unokahúgának a vőlegénye elhunyt közúti balesetben.

Zoli, a tökös, könyvterjesztésből élő költőtárs jött a hírrel: világgá ment a Laci, induljunk azonnal a Duna partjára, mert éppen a vízbe öli magát. Javaslatomra a lakásukra mentünk először, ahol az irodalmi körünk vezetője éppen édesanyja nyakát szorongatta, érkezésünkre pedig zokogva bebújt a sarokba. A mama könyörgött, ha már úgyis kocsival vagyunk, vigyük be a fiát a pszichiátriára. Írattam vele egy nyilatkozatot, hogy az ő kérésére megyünk a Lacival a kórházba. Pedig jobban tettük volna, ha mentőt hívunk.

Olyan boldogan feküdt fel a vizsgálóágyra, mint aki hazatért. Még útközben mesélte, hogy az apja halála után a mama maga mellé vette az ágyba, később megállapodtunk Zolival, hogy az őrület szólhatott belőle, de soha nem tudtuk elfelejteni ezt a mondatot.

Napok múltán Zoli csikorgó fékkel parkolt a könyvtár elé, a papírt kérte hófehéren, mivel a mama feljelentett bennünket a megyei tanács nagyhatalmú elnökhelyettesénél, hogy őt megvertük, a fiát pedig elhurcoltuk az elmeosztályra. Amikor a tanácselnök-helyettes megmutatta a mamának a nyilatkozatot, és megkérdezte, hogy ez az övé-e, és ha igen, miért írta alá, az idős asszony azt válaszolta, hogy mi bizony akkor és ott meghipnotizáltuk.

A katonaidőmet töltöttem, amikor a Laci meghalt, azt mondták később, hogy ismét az pszichiátrián feküdt, a hasát fájlalta, de úgy gondolták, a mama sütijével csaphatta el a hasát, pedig bélcsavarodása volt.

Az unokahúg, a szőke, törékeny, kékszemű tündér néhány hónappal vőlegénye balesetét követően férjhez ment, azóta biztosan már gyermekei, unokái vannak. Talán eszébe jut néha a különös nagybácsi, anélkül, hogy tudná, elkallódott verseinek javát alighanem neki írta.

Image by Florin Radu from Pixabay 

Amikor utoljára találkoztunk, a hajának egy része a fotelon maradt.

Furcsa, különös barátság volt ez, őt kirúgták, és én mentem a helyébe. Pár évvel a nyugdíjazása előtt menesztették, lényegében azért, mert alkesz volt, és nem törődött semmivel. Ahogy előtte húsz-harminc éven át se, de ekkor balszerencséjére olyan idők jártak, hogy nem maradt hely egy ártalmatlan piásnak.

Amikor átadta az intézeti könyvtárat, az első utam a katalógushoz vezetett, akkoriban még cédulákon tartották nyilván a könyveket. Találomra kihúztam az egyik fiókot: semmi. Aztán egy másikat, ugyanaz. Végül a harmadikban találtam egy doboz felbontatlan joghurtot. Nagyon könnyű volt, nem is csoda, a szavatossága tizenkét évvel korábban lejárt. Úgy tipegtem vele a kuka felé, akár a Csocsoszán. Vagy mint tűzszerész az aknamezőn.

Kérdeztem, a tizenötezer kötetes szakkönyvtár nagyjából száz négyzetméteres termére mutatva: - Pista, hogyan találtad meg itt a dolgokat?

A szemebe nézett, felemelte az ujját, összeráncolta a homlokát, mint aki igazán triviális kérdést hall, aztán magyarázni kezdett: - Vegyél minden könyvből legalább öt azonos példányt. Aztán járj körbe, és dugdosd be a polcokra, mintha veteményeznél, egymástól nagyjából egyforma távolságra. Aztán ha keresel valamit, bárhonnét indulsz el, előbb-utóbb megtalálod. – Oooo – hörögtem, és miután lezökkentem a selejtezett darabként megkaparintott, kifeslett bélésű vezetői forgószékébe, zavaromban kihúztam az íróasztal bal felső fiókját. Mindössze egy kalucsni lapult benne. Korábban csak a tévében láttam ilyet.

Azt mondta a Pista, főként azért sajnálja, hogy kirúgták, mert nem lesz kivel franciául társalognia. Ugyanis a sokszorosítóban dolgozó bácsi gall gyökerekkel rendelkezett, és a két öregúr nagy élvezettel kvaterkázott francia nyelven. Mert Pista eredetileg francia-magyar szakon végzett a szegedi egyetemen, majd egy jónevű gimnáziumban kezdett tanítani, az ital azonban már akkor is a gyengéje volt, és a jóakarói ebbe a könyvtárba bújtatták el, ő pedig, ha már így alakult, az ELTE-n a könyvtáros diplomát is megszerezte.

Egy évvel később már igazgatóhelyettes voltam a városi könyvtárban, Pista gyakorta meglátogatott, megváltottuk a világot, időnként meleg hangon mesélt színésznő testvéréről, akiről annak idején az intézetben megsúgták, hogy valójában az édesanyja. Mert eldobott gyerek volt a Pista, akárcsak az én apám. Talán emiatt alakult ki közöttünk a rokonszenv.

Aztán azt mondta a Pista, hogy meghal, mert rákja van, és nem bíztatják semmi jóval. És még egyszer az életben szeretne megenni egy falat kolbászt, jó, omlós kenyérrel. De az ágybérlete mellett erre már nem futja. Elkísértem a vásárcsarnokba, vettem neki két szál füstölt kolbászt, igazi parasztkenyeret, és néhány köteg újhagymát. Aztán mellé tettem két doboz sört is, teljes legyen a vacsora. Boldogan cipelte mindenes kis szatyrában, aztán egy hirtelen ötlettől indíttatva meghívtam a Nádor étterembe egy pofa sörre. Addig annak csak a söntés részében járt, ahol a szociális étkezést biztosították akkoriban, az önkormányzattal kötött szerződés alapján.

A napernyő alatt ültünk, és picikét izgultam, mit szólnak majd ahhoz, hogy egy ilyen hajléktalan forma, ütött-kopott, torzonborz figura fogyaszt az elit szekcióban. A rendeléskor a magas, bajuszos pincérnek a szeme se rebbent, és aztán úgy tette le Pista elé sört, mintha egy lordnak szervírozna. – Parancsoljon uram – mondta tiszteletteljesen, és ekkor Pista egy egészen picinykét, alig észrevehetően elpityeredett.

Akkor találkoztunk utoljára. Amikor visszatértem az irodámba, láttam, hogy a hajának egy része a fotel támláján maradt.

Image by Free-Photos from Pixabay

Egy évvel a rendszerváltást követően nem volt könnyű állást találni, de a reggeli hányinger nagy úr, így néhány pofára esés után konok elszántsággal pályáztam meg az Intézet könyvtárosi munkakörét, dacára annak, hogy előttem tizenhét jelentkezőt, közöttük több szakmai kiválóságot is elutasítottak.

Az igazgatónő különös jelenségnek bizonyult, szinte mindig hatalmas, piros kalapot viselt, csontos alakja, markáns orra hadvezéri fensőbbséggel uralta az irodáját, tekintete mély volt, az ősöregek sokat megélt tapasztalata tükröződött benne, dacára annak, hogy csak az ötvenes évei elején járhatott.

Minden eltúlzott volt rajta, az említett fejfedő, a csipkés fekete blúz, a kopott farmer, széles, nagyívű gesztusai, a teret bezengő harsánysága, amellyel a lecsó közepébe csapott azzal, hogy kávét, teát, avagy Becherovkát parancsolnak-e a jelenlévők? A rögtönzött bizottság teát és kávét rendelt, én viszont azzal a daccal, ami a reménytelen munkahelyi légkör gyötrelmeiből, és a seregben felszedett dörzsölt rámenősség különös egyvelegéből képződhetett, az utóbbit választottam. Összeszűkült a szeme, éreztem, hogy a figyelme megsokszorozódik. Iszonyú csönd lett, titkárnője az ajtóban állt, mozdulatlanul, pókerarccal, hangtompítóst képzeltem a háta mögé dugott kezébe, aztán a főnök, jó dramaturgiai érzékkel kivárva a feszültség tetőpontját, imigyen szólott: - Klárikám, akkor hozzál nekünk Becherovkát!

A többiek haladéktalanul módosították rendelésüket, és mintha kilazultak volna. Nem is volt kérdés, az alku megköttetett. A látszat kedvéért kicsikét huzakodtunk, láttam, szórakoztatja az az eltökéltség, amivel nemet mondtam a határozott idejű alkalmazásra ugyanúgy, mint a próbaidőre. Aztán a beszélgetés vége felé átváltott hétköznapi intonációra, és kifejtette, mekkora boldogság számára, hogy személyem összekötő kapocs lesz a régi munkahelyi főnököm és az Intézet között. És ekkor megint csak előtört a sok sérelem edzette dac, és azt találtam mondani, én bizony nem látok semmiféle együttműködési lehetőséget a volt főnökömmel, és nem is szeretnék ilyesmire törekedni. – Hát, drága Domokos (soha nem Domonkosnak szólított, mivel az előbbi változat jobban tetszett neki), hát, drága Domokos, ne is akarj együttműködni azzal a … (fütty, fütty, hosszú sípolás)-val. Később megtudtam, hogy valamikor a múltban ellenségek lettek, és ez okot adott némi töprengésre: tényleg a Becherovka volt a legnyomósabb érv a felvételem mellett?

Az Intézetben a könyvtáros státusza meglehetősen képlékeny volt, nem sokkal a takarító és a gazdasági személyzet fölött lebegett, de a tudományos munkatársakat meg se közelítette a hierarchiában. Így őszintén meglepett, amikor pár héttel később negyedmagammal (f)elvitt a minisztériumba. Végighurcolt a kvantummechanikai-úthenger főosztály kelkáposztaszagú folyosóján, berángatott minden irodába, és akit csak talált, annak bemutatott. A végén már szédültem az értetlenségtől és a zavartól, mígnem vállon lapogatott, és megjegyezte: - Végre sikerült átismételnem, kinek mi a neve...

Hazafelé megkérdeztem tőle, tulajdonképpen miért hozott magával? Megigazította hatalmas, hullámos karimájú kalapját, és a térdemet csapkodva magyarázni kezdte: - Minisztériumba nem megy egyedül az ember. Mert akkor lerázható senki. De ha négyen-öten érkeztek, akkor az van, hogy „Győrből jöttek”, és még egy helyettes államtitkár is kijön az igen fontos értekezletéről pár percre. Ha pedig tárgyaltok, jó esélyed lesz rá, hogy csak ketten vagy hárman ülnek veled szemben. Amikor beszélsz, az embereid helyeslően bólogatnak. Így melletted a többség. Capisco?

Egy évvel később már a régi munkahelyemen voltam igazgatóhelyettes, és a Mestert, mert kiérdemelte tőlem ezt a titulust, ravaszsága és zseniális szimata ellenére alaposan megpróbálták a rendszerváltás utáni évek hullámai, vitték le, vitték fel, mígnem nyugdíjasként Bécsbe költözött, mi más illett volna különleges egyéniségéhez? Néha felbukkan egy-egy társasági eseményen, és tudom, hogy a nyakkendőm dicséretétől indulván, perceken belül előléptet akadémikussá. Mosolyogva hallgatom teátrális szónoklatát, amely úgy tör fel belőle, mint patakvíz a szikla alól, nézem széles gesztusait, és megállapítom: van, akin nem fog az idő. Közel harminc év alatt se változott. Miért is tette volna? Elvégre ő a Mester.

Image by Efes Kitap from Pixabay 

• Add to Phrasebook
  • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
  • Create a new word list...
• Copy

A nyomozást Szaszi néni, a ruhatáros vezette, olyan öntudatos komisszárként szegődve a bűnös nyomába, hogy láttára a „kékfényes” Szabó László is elégedetten tolta volna feljebb a szemüvegét. Mivel a gyanú árnyéka részben rám vetült, rettegésemben félelmetes vécékefét vizionáltam a markába, egyszerre szimbolizálva a bűn természetét és a büntetés eszközét. Ez a sajátos jogar, avagy pallos lebegett a férfikollégák feje felett, mivel, mint jól tudjuk, bűn nem maradhat megtorlatlanul.

Szaszi néni volt az intézmény alappillére, hirdetőoszlopra emlékeztető alakjával, vizenyős kék szemével, hullámos ősz hajával az éberséget testesítette meg, mint egyfajta magasabb polcra helyezett házfelügyelő, mindent látott, mindent hallott, mindenről tudott. Legfontosabb funkciója az igazgató, Gergő bácsi felé történő aprólékosan részletes beszámolóiban nyilvánult meg, ami annyira szenvtelen és automatikus aktussá vált az idők során, mintha nem a nyolcvanas éveket írtuk volna, hanem egy időgéppel előre ugranánk napjainkig, és mindenbe beletörődve tudnánk, hogy a főnök reggelente (vagy esténként) visszanézi a dolgozókat figyelő kamerák felvételeit.

Szaszi nénit ennek ellenére tiszteltük, mivel tisztelni illett, kimondatlan elvárás volt ez olyasvalakivel szemben, akiről csak úgy sugárzott már Csernobil előtt is, hogy életét adná az intézményért, és miközben a pszichoterrortól meggyötört alkalmazottak pár havonta váltották egymást, persze csak a fiatalabbak, akik nehezen törődtek bele az ilyesmibe, pláne semmi pénzért robotolva, nos miközben a gyüttmentek gyüttek és mentek, aközben Szaszi néni fedélzemesterként őrizte a fegyelmet.

Figyelme mindenre kiterjedt, egy alkalommal négy darab franciakrémest ebédeltem az intézmény konyhájában, ami soknak tűnhet, de akkoriban a boltokat még nem cukrászdák, hanem valamiféle állami üzem látta el ilyesmivel, tehát az egyenkockaként, futószalagon készült finomságban nem volt annyi anyag, amennyi mostanában egy belevaló süteményben ketyeg. Szaszi néni másnap odaszólt anyámnak a buszmegállóban: „Képzelje, a maga fia képes egyszerre négy krémest megenni!” Ilyen alapon persze kínainak is újságolhatta volna, hogy létezik a Nagy Fal. Ennél kellemetlenebb volt, amikor az egyik este a délutános ügyfélszolgálati munkatársak úgy döntöttek, hogy vásárolnak egy üveg Coca-Colát, és azon melegében, a pult mögött bedobják, s mivel úgy illett, természetesen Szaszi néninek is öntöttek egy pohárral. Ő hálásan elfogadta, élvezettel kortyolta, hiszen akkoriban a kóla, ha nem is volt akkora szám, mint a banán, azért ínyencségnek számított, pláne a csirkefarháton és feltét nélküli főzeléken tengődő, nyugdíjas szövőnőből lett ruhatárosnak.

Szürcsölős élvezete azonban nem kezdte ki kötelességtudatát, másnap reggel a teljes délutáni szolgálat ott sorakozott Gergő bácsi piciny, fokhagymaszagú irodájában, s remegve hallgatta a negyedórás ordítást, ami azon parancs megszegésének szólt, mi szerint csak a konyhában szabad enni és inni. Az iroda körülbelül háromszor három méter nagyságú volt, egy íróasztal fért el benne, viszont létezett egy praktikus hátsó ajtaja, amely egy folyosóra nyílt. Ez elvileg lehetővé tette, hogy az alacsony, hideg tekintetű direktorunk lelépjen a problémás látogatók elől, azonban elsősorban a folyosó végén található „igazgatói vécé” látogatására használta. Az intézmény nem volt olyan méretű, és olyan gazdag, hogy sofőrje és szolgálati gépkocsija legyen, így az ott található kizárólagos használatú fajansz jelképezte vezetői hatalmát.

Nos, ezen szimbólumon esett csorba, valaki igénybe vette, a vécékefét ugyanakkor nem, így markáns nyoma maradt a függelemsértésnek. Mivel az intézmény dolgozóinak túlnyomó része hölgy volt, és őket valamiféle ismeretlen, bár megkérdőjelezhetetlen logika alapján kizárták a gyanúsítottak köréből, a tett elkövetésének napján pedig nem volt ügyfélfogadás, így Szaszi néni vizsgálóbíróságának látókörébe a három férfidolgozó került. Keresztkérdések és kihallgatások, szembesítések következtek, a hármak bandája azonban nyakasan tagadott. Napok, majd hetek teltek a gyanú gyomorszorító árnyékában, mígnem napvilágra került, hogy az egyik kolléganő udvarlója aznap megfordult az épületben, így kisütötték, hogy ő lehetett a bűnös, és ezzel a rémálom véget ért.

Szaszi néni ugyanabban a lépcsőházban lakott, ahol én, és pár évvel később, a mi levélszekrényünk alatt lehelte ki a lelkét, szívroham vitte el. Ma is ugyanabban az intézményben dolgozom, a fajansz talán ugyanaz, az iroda hátsó ajtaját befalaztuk, és a jelenlegi igazgató négyesével eszi a francia krémest.

Fotó: pixabay.com

• Add to Phrasebook
  • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
  • Create a new word list...
• Copy

• Add to Phrasebook
  • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
  • Create a new word list...
• Copy

• Add to Phrasebook
  • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
  • Create a new word list...
• Copy

• Add to Phrasebook
  • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
  • Create a new word list...
• Copy

• Add to Phrasebook
  • No word lists for Hungarian -> Hungarian...
  • Create a new word list...
• Copy

Amikor először találkoztunk megijedtem tőle, nagyobb volt azoknál a szekrényeknél, amelyeket öreganyámnál láttam gyermekkoromban, valódi, tömörfából készült nehéz ajtajuk úgy záródott a ruhaneműkre, mint valami régimódi, méltóságteljes páncélszekrény, amikor a könyökvédős hivatalnokok áhítattól, ágyéksérvtől és aranyértől feszült arccal becsukják, hogy aztán elforgassák a zárókereket, elfordítsák a reteszeket. Azonban őneki nem mohazöld  színe volt, hanem egészen pirospozsgás, ami akár barátságosnak is tűnhetett volna, ha nincs bibircsókokkal sűrűn telehintve a képe. A látványt furcsa, kacsázó járás gazdagította, és miután óvatlanul belenéztem a szemébe, kemény tényként tudatosult bennem, hogy a behemót alak a kijárat és énközöttem helyezkedik el. Úgy fal fel, mint futballdrukker a szotyolát, még a csontjaimat is elropogtatja.

Eldöntöttem, ha minden kötél szakad, ráborítom a kölcsönzőpultot, aztán bútoron, testen keresztülgázolva menekülök. Egy peremkerületi könyvtáracskában dolgoztam akkoriban, egyedül mint az ujjam, a délelőttjeim csendesen teltek, a pirinyó helyiség alatt jégveremszerű pince lapult, a hideg még a nyári hónapokban is görcsöt húzott a vádlimba, így a pangó délelőttöket asztalra tett lábbal olvasgatva töltöttem.

Az úr, nevezzük három és fél évtized távlatából is GDPR-korrekten Szekrénynek, hamarosan elmesélte élete történetét, aztán elismételte újra és újra. Elsőre izgalmasnak tűnt, hamarosan rájöttem, hogy a súlyos pszichiátriai kórképpel lerokkantosított életének csekély örömforrásai egyikét a könyvtárossal való csevegésben, és különféle bűnügyi történetek kikölcsönzésében lelte meg.

Az „átkos” utolsó éveiben jártunk, volt valami kis csiklandós rebellió az ex-nejének viselt dolgairól szóló történeteiben, aki elmondása szerint a helyi pártállami elit soraiba tartozott.

Ezeket a sztorikat skizofréniája színes hozadékának tekintettem, mindennek ellenére az utalás szintjén elhangzó disznóságok meghallgatására nyitott ifjúi elmémet szórakoztatták az efféle történetek, üdítő változatosságot jelentettek a járókeretes Mari néni pletykái, és a különféle, csak általam olvasott irodalmi lapok forgatása közepette.

Akkoriban még a Commodore 64 hasított, az internetről szóló kósza hírek is csak évekkel később jelentek meg. Így amikor egyszer végre egy szakmai kérdést is feltett, rögvest levettem a lábam az asztalról és az akkori módszerekkel kutatni kezdtem.

Szekrény urat ugyanis az érdekelte, hogy létezik-e valamiféle vény nélkül kapható csodaszer, amitől visszanyeri a kor és az elmegyógyszerek által felmorzsolt férfierejét. Akkoriban még nem volt meg az a bizonyos kék tabletta, az orvosa pedig simán elhajtotta, túl hosszú sor várakozott az ideggondozóban ahhoz, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzon. Ekkor eszébe jutott, hogy a könyvtárban sok lexikon, kézikönyv található, hátha ezekben fellelhető a válasz.

Egy héttel később örömmel újságoltam, hogy rábukkantam egy csodaszerre, amivel esetleg próbát is tehet, ez pedig a búzacsíra, ami igazán kiváló afrodiziákum hírében áll. Sőt, a sarki zöldségesnél igazán kedvező áron kapható.

Néhány hónap múlva Szekrény úr nevetősen, vidáman megjelent, és miközben borzongva néztem hurkásra puffadt, megduplázódott alakját, boldogan mesélte, hogy bevált a búzacsíra, sőt azóta beteljesült a szerelem közötte és a szomszédságában lakó cigánylány között. Egyelőre üzleti alapon, mivel légyottonként két halkonzervet tartozik fizetni, de bizakodóan néz a jövőbe, ebből a kapcsolatból még valami komoly is kinőhet.

Miközben hallgattam, egyre jobban elöntött a pánik, aztán megkérdeztem, hogy mennyi búzacsírát fogyaszt naponta? Nos, két kilónyit habzsolt be, de a nyugdíj utáni napokban akár hármat, négyet is. Igyekeztem meggyőzni, hogy maradjon csak a papírzacskón feltüntetett két evőkanálnyi adagnál, szépen, mértékletesen, joghurtba keverve, de elsikkadt a történet folytatása, mivel pár héttel később bevonultam sorkatonának, és abba a könyvtárba már soha nem tértem vissza.

Szóval, kérem szépen ifjú kollégák és kolleginák, én már az internet, Facebook, Google, Insta, és egyéb nyalánkságok korát megelőzően ráébredtem, hogy az információs szolgáltatások nyújtása mekkora felelősség, és akkor a halkonzervek veszélyességéről még nem is beszéltem.

Tenyeremben szorongattam a tizenöt forint ötven fillért, a pénzérmék apró, gyűrődésszerű ráncokat rajzoltak a markomba, ezek csak órákkal később, a hosszúra nyúlt fürdőzés során tűntek el, helyet adva a szétázott bőr fehérlő ráncainak.

A kasszánál kiderült, hogy a nyalóka, helyesebben „A nyalóka” ára időközben változott, már tizenhét forintot kóstál, így dermedten álltam a pénztár előtt, talán még most, negyvenöt évvel később is ott állnék, pedig a bolt helyén már százforintos üzlet működik, ahol szinte semmit nem lehet száz forintért venni, talán gyufát, vagy ilyesmit. Aztán egy férfi, aki előttem fizetett és éppen a táskájába pakolászott, odafordult az eladóhoz, és bárminemű megjegyzés nélkül kifizette a különbözetet. Képtelen vagyok felidézni, megköszöntem-e?

Szégyentől lángoló füllel botorkáltam az utcára, szorongattam a kincset, amely az élesre nyalható, színes, üvegszerű cukormáz-nyalókákkal ellentétben kerek volt, talán öt hat centiméter átmérőjű, rózsaszín és kék szegéllyel, a kör közepén valamilyen, már felidézhetetlen ábrával, talán egy karcsú virággal. Kemény volt, de kis nyalakodás után a széléről körbe rágva puhákat lehetett harapni belőle, édesnek savanyú, savanyúnak édes, azaz maga a csoda. De úgy, önmagában, celofán csomagolásában is csodálatos, elbűvölő játék, olyan büszkén hordoztam, mint téeszelnök helyettes nagybácsikám a templomi körmenetben a felleget, lassan haladtam hazafelé, és aztán megláttam a nőt, aki a négyemeletes salakblokkos házunk mellett futó úttest közepén feküdt.

Nejlon otthonka volt rajta, a hetvenes évekbeli szocialista származék, amiben a vidéki háziasszonyok egyszerűbbjei az otthoni munkát végezték. Egy forró étolajcsepptől is kráterszerű lyuk keletkezett rajta. Tudom, anyámnak is volt néhány belőle. Papucsa szintén tucattermék, az egyik a lábán, a másik méterekre tőle, hason feküdt, mozdulatlanul, mezítelen, kérges sarka időről-időre rándult egyet. Néztem-néztem, ahogy sokan mások is, kisebb tömeg gyűlt az elgázolt nő köré, aztán anyám lekiabált a második emeleti ablakunkból, hogy azonnal menjek fel, és ekkor a tömeg már engem is nézett, én pedig szaladni kezdtem, nem tudtam akkor még, hogy mályva színűnek nevezik azt festéket, ami a lépcsőház falát borította, a korlátról persze nem volt kétségem, hogy fekete, csak a rajta lévő bütykök és dudorok töltöttek el félelemmel, fogalmam sem volt róla, hogy ezek a betegesnek, gonosznak tűnő jelenségek a megfolyott zománcfesték nyomai. Az egész napból a legerősebb emlékem a rohanás, és az összemosódó különös színek. Később a fürdőkádban remegtem, sirattam a nyalókát, amelyet elveszítettem, és amit az ostoba, bámész tömeg valószínűleg beletaposott a fűbe. Anyának nem mertem megmondani.

Fotó: pixabay.com

Valamikor az ötvenes években, talán a forradalom után, talán előtte, apámat kiküldték Egyiptomba, mivel nem szuperáltak a gyár által szállított vagonok. Korábban már járt ott több, népes delegáció, és mivel azok eredménytelenül tértek haza, a vezetőség végső kétségbeesésében kiküldött egy szakembert.

A részletekre nem tért ki, azokat a fantáziám pótolja, így az Isztambuli repülőteret, ahol az átszállásra várakozott, nagy betonsivatagnak képzelem el, esetleg valamiféle hatalmas, hangárszerű építménynek. Akár az előbbi, akár az utóbbi, a várakozás izzasztó unalmában apámnak feltűnt valahol egy Coca-Cola felirat. Soha nem kóstolta még, akkoriban nem lehetett kapni effélét hazánkban, és izgalomba hozta, hogy miféle italról lehet szó, ugyanis az egyik pártszónok retorikai fordulataiban gyakorta szerepelt a "Coca-Cola mámorban fetrengő imperialisták" szidalmazása. Apám, aki egyébként absztinens volt, igencsak kíváncsi lett, hogy milyen az a bűnös, kábító, bódító, vagy akármilyen, mindenesetre disznóvá silányító itóka, így vásárolt egyet. Megállt a szájában a korty, mert alkoholtartalmú nedűre számított, esetleg édeskés Bambira. Ráadásul langyos volt az ital, elmulasztották behűteni a konstantinápolyi nyárban. Fegyelmezett úriemberként lenyelte, életében először és utoljára. És alighanem arra is rájött, hogy ettől aligha módosul ilyen vagy olyan irányba a burzsoázia tudata, és az erről hallott szöveg éppen annyira volt hiteles, mint amikor ugyanez a szónok Churchill és Truman elvtársakat (!) szidalmazta.

Azért kóla nélkül is felszállt vele a gép, Egyiptomban pillanatokon belül rájött, hogy a vagonok működtetéséhez szükséges akkumulátorokat nem arra a klímára tervezték, és a pormennyiséggel se kalkuláltak. Javíthatóság híján megvesztegetett valamiféle miniszterhelyettest, aki aztán rendben lévőnek nyilvánította a járműveket, ő pedig hazatérése után a sajátos célra kiadott ötezer fontot "csúszópénz" jogcímén számolta el. Annyira meglepődtek azon, hogy nyitott fedelű költségkerete ellenére sem "disszidált", hogy elfelejtették emiatt az államvédelemnél feljelenteni. Szerencsére a Coca-Cola fogyasztásának kísérletéről mélyen hallgatott.