Amikor először találkoztunk megijedtem tőle, nagyobb volt azoknál a szekrényeknél, amelyeket öreganyámnál láttam gyermekkoromban, valódi, tömörfából készült nehéz ajtajuk úgy záródott a ruhaneműkre, mint valami régimódi, méltóságteljes páncélszekrény, amikor a könyökvédős hivatalnokok áhítattól, ágyéksérvtől és aranyértől feszült arccal becsukják, hogy aztán elforgassák a zárókereket, elfordítsák a reteszeket. Azonban őneki nem mohazöld  színe volt, hanem egészen pirospozsgás, ami akár barátságosnak is tűnhetett volna, ha nincs bibircsókokkal sűrűn telehintve a képe. A látványt furcsa, kacsázó járás gazdagította, és miután óvatlanul belenéztem a szemébe, kemény tényként tudatosult bennem, hogy a behemót alak a kijárat és énközöttem helyezkedik el. Úgy fal fel, mint futballdrukker a szotyolát, még a csontjaimat is elropogtatja.

Eldöntöttem, ha minden kötél szakad, ráborítom a kölcsönzőpultot, aztán bútoron, testen keresztülgázolva menekülök. Egy peremkerületi könyvtáracskában dolgoztam akkoriban, egyedül mint az ujjam, a délelőttjeim csendesen teltek, a pirinyó helyiség alatt jégveremszerű pince lapult, a hideg még a nyári hónapokban is görcsöt húzott a vádlimba, így a pangó délelőttöket asztalra tett lábbal olvasgatva töltöttem.

Az úr, nevezzük három és fél évtized távlatából is GDPR-korrekten Szekrénynek, hamarosan elmesélte élete történetét, aztán elismételte újra és újra. Elsőre izgalmasnak tűnt, hamarosan rájöttem, hogy a súlyos pszichiátriai kórképpel lerokkantosított életének csekély örömforrásai egyikét a könyvtárossal való csevegésben, és különféle bűnügyi történetek kikölcsönzésében lelte meg.

Az „átkos” utolsó éveiben jártunk, volt valami kis csiklandós rebellió az ex-nejének viselt dolgairól szóló történeteiben, aki elmondása szerint a helyi pártállami elit soraiba tartozott.

Ezeket a sztorikat skizofréniája színes hozadékának tekintettem, mindennek ellenére az utalás szintjén elhangzó disznóságok meghallgatására nyitott ifjúi elmémet szórakoztatták az efféle történetek, üdítő változatosságot jelentettek a járókeretes Mari néni pletykái, és a különféle, csak általam olvasott irodalmi lapok forgatása közepette.

Akkoriban még a Commodore 64 hasított, az internetről szóló kósza hírek is csak évekkel később jelentek meg. Így amikor egyszer végre egy szakmai kérdést is feltett, rögvest levettem a lábam az asztalról és az akkori módszerekkel kutatni kezdtem.

Szekrény urat ugyanis az érdekelte, hogy létezik-e valamiféle vény nélkül kapható csodaszer, amitől visszanyeri a kor és az elmegyógyszerek által felmorzsolt férfierejét. Akkoriban még nem volt meg az a bizonyos kék tabletta, az orvosa pedig simán elhajtotta, túl hosszú sor várakozott az ideggondozóban ahhoz, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzon. Ekkor eszébe jutott, hogy a könyvtárban sok lexikon, kézikönyv található, hátha ezekben fellelhető a válasz.

Egy héttel később örömmel újságoltam, hogy rábukkantam egy csodaszerre, amivel esetleg próbát is tehet, ez pedig a búzacsíra, ami igazán kiváló afrodiziákum hírében áll. Sőt, a sarki zöldségesnél igazán kedvező áron kapható.

Néhány hónap múlva Szekrény úr nevetősen, vidáman megjelent, és miközben borzongva néztem hurkásra puffadt, megduplázódott alakját, boldogan mesélte, hogy bevált a búzacsíra, sőt azóta beteljesült a szerelem közötte és a szomszédságában lakó cigánylány között. Egyelőre üzleti alapon, mivel légyottonként két halkonzervet tartozik fizetni, de bizakodóan néz a jövőbe, ebből a kapcsolatból még valami komoly is kinőhet.

Miközben hallgattam, egyre jobban elöntött a pánik, aztán megkérdeztem, hogy mennyi búzacsírát fogyaszt naponta? Nos, két kilónyit habzsolt be, de a nyugdíj utáni napokban akár hármat, négyet is. Igyekeztem meggyőzni, hogy maradjon csak a papírzacskón feltüntetett két evőkanálnyi adagnál, szépen, mértékletesen, joghurtba keverve, de elsikkadt a történet folytatása, mivel pár héttel később bevonultam sorkatonának, és abba a könyvtárba már soha nem tértem vissza.

Szóval, kérem szépen ifjú kollégák és kolleginák, én már az internet, Facebook, Google, Insta, és egyéb nyalánkságok korát megelőzően ráébredtem, hogy az információs szolgáltatások nyújtása mekkora felelősség, és akkor a halkonzervek veszélyességéről még nem is beszéltem.