Nemrégiben olvastam, hogy valami barom (mi másnak nevezném az ilyet?) panaszt tett a mentősökre, amiért életmentés közben zajongtak, villanyt gyújtottak, és ezzel őt zavarták. Rohadj meg, hülye állat - gondoltam, ahogyan azt vélhetőleg mindenki tette, olyanok is, akik nem gépelnék be a blogjukba a kendőzetlen véleményüket.

Aztán az eset további csemegékkel szolgált, amint kiderült, egy 72 éves, nyugdíjas könyvtárosnő a panasztevő, aki a feljelentő (panaszos) levél hazánkban divatos műfajában közölte a mentős fejesekkel, hogy jobb lett volna, ha az életmentők sötétben, pisszenés nélkül osonnak az újraélesztésre váróhoz, és miután sikerrel végeztek, nesz nélkül csempésznék ki a hordágyon fekvő kliensüket.

A "nyugdíjas könyvtárosnő" olyan hívószó, amire egy félhomályos, bankárlámpás csöndekhez szokott, szigorú szemüvege mögül pisszegő, korlátolt vénkisasszony ötlik az eszünkbe, és ettől a pillanattól már nem csak azon lovagolhatunk, hogy atyaisten, micsoda önző, demens.. (tetszés szerint folytatható, illetve a nem kívánt rész törölhető) a panaszos, aki ezt és azt érdemelné, hanem azon is, hogy lám-lám, megvan a magyarázat, a mamika rossz néven vehette, hogy le kellett tennie a naftalinszagú kötetét a horgolt terítőre. Merthogy nem bírták nesztelenül újra indítani azt a szívet.

És e pillanatban a könyvtáros társadalom szíve is megáll egy kicsit, az internetes tartalomszolgáltatások úttörőié, az olvasásszociológusoké, az egyetemi tanároké, vagy szimplán azoké, akik segítenek rábukkanni arra a releváns információra, amire a Google segítségével az átlag felhasználó képtelen. És mélyen elgondolkodnak azon, hogy érdemes-e a garantált bérminimumos fizetésükkel a hivatásukért élni, ha már ennyi is elég ahhoz, hogy lenullázódjon jó nagy maflást kapjon egy szakma presztízse.

Szóval, nekem, aki könyvtárban dolgozom, dupla okom van haragudni a kolléganőre, teljesen függetlenül attól, hogy milyen lelki, tudati, emberi tényezők vezették annak a végtelen nagy baromságnak a papírra vetésére.

De nem haragszom, mert lényegében halott. Egy állami szervezetnek írt panaszos levele közismertté vált, kora, szakmája alapján pedig még a beazonosítására is esély van, hiszen valaki, valakik úgy találták, hogy kiérdemelte az országos szintű megszégyenítést, antihumánus soraira releváns válasznak találták a karaktergyilkosságot. 

Kérdés tehát számomra, hogy a főmentősök miért hozták nyilvánosságra ezeket az embertelen sorokat, szép tálalásban, ahelyett, hogy megírták volna neki (persze a szokásos hivatalos bikkfa-nyelven), hogy menjen a fenébe? Amire lehet számos példa, hiszen agyament van százezerszám, és mindannyian választ igényelnek. 

Egy azonban valószínű, nem azok ítélték erkölcsi pusztulásra (nevezzük így) a különös könyvtárnénit, akik a férfit, a történet leglényegesebb mellékszereplőjét megmentették. Ők panaszos levelet olvastak, jót röhögtek (esetleg dühöngtek) rajta, és úgy döntöttek, erről tudnia kell a világnak. Miért is? Remélhetőleg érzelmi indíttatásból, nem pedig PR-megfontolásból. (Lássátok, milyen hálátlan velünk az emberiség, stb.)

A magam részéről méltányosnak érezném, ha a panaszos levél nyilvánosságra hozataláról döntő személy beköltözne pár hétig a különös könyvtárosnénihez, és miközben reggeltől estig kioktatnák egymást az etika alapkérdéseiről, talán még arra is időt szakíthatnának, hogy néhányszor ránézzenek a szívproblémás szomszédra, egy kis olvasnivalóval, vérnyomásméréssel engesztelve azért a cirkuszért, amire neki volt legkevesebb szüksége.

Lehet, hogy a végén összemelegszenek. A néni belenyugszik, hogy az életmentéshez fény kell és sietség, az pedig nem megy zaj nélkül, és hogy vannak olyan értékek, amelyek védelme érdekében toleránsnak kell maradnunk, bármennyire is zavar az minket.  A másik meg abba, hogy ha egy irritálóan szemét szöveget is ír valaki, és ezt privát teszi, az azért nem olyan bűnös, mint egy vérbíró, és nem veszíti el a személyhez fűződő jogait. 

Az utolsó bekezdés persze csak dramaturgiai fogás, nem gondolom komolyan. De ha mégis megtörténne, akkor se kell aggódni, a gyűlölködés lova az ügy lecsengésével sem fog éhen dögleni. Sajnos.