Rettenetesen zavartak a csonkolt emberek, jelenlétükben úgy tettem, mintha nem látnám a kéz, a láb, esetleg az ujjak hiányát, de ha ilyen emberrel beszéltem, a tekintetem előbb-utóbb oda tévedt arra a bizonyos fogyatékosságra, a tapintatot legyőzte a kíváncsiság, és máris láttam, hogy a másik szemében megjelenik valamiféle mély megbántottság, vagy csak én képzeltem azt oda, mindenesetre ez elég volt ahhoz, hogy rettegjek az efféle találkozásoktól.
Tizennyolc voltam, apám a heverőn feküdt, kivételesen nem aludt, ami furcsa volt, mivel nyugdíjazása után, ha nem a kertben tüsténkedett, akkor szunyókált. A kert előtt a gyár volt a favorit, majd az alvás a második helyezett, így rendkívülinek találtam, hogy apám, az alvó ember most ébren volt, valamerre tekintgetett, talán a mennyezetet tanulmányozta, maga is csodálkozva, hogy miért nem alszik, vagy felkelni készült, esetleg a szükség szorította, de az még nem lehetett annyira sürgető, hogy a felüléssel, és a fürdőszobáig tartó út megtételével bajlódjon, viszont a takarót egy kicsit megmozdította, vagy csak a súlyától csúszott félre egy keveset, így kilógott a jobb lábfeje, a szőrtelen, márványszerű bőr szinte világított a délutáni fényben, és a nagy lábujján feketén virított egy folt.
Nem volt nagyobb egy kifejlett babszem körvonalánál, azonban gonoszul, sötéten csillogott, látszott, hogy valami nagyon-nagyon aljas jelenség, megszagolni nem mertem, de lefogadtam volna, émelyítő lehet az illata, édeskés, mint a halál szaga, amit korábban soha nem éreztem, később is csak évtizedek múltán, egy falusi ravatalozóban. Apám észrevette érdeklődésemet, és válaszolt a fel nem tett kérdésre: „Alighanem elmérgedt.” Riasztottam anyámat, ő se látott még ilyet, de mindketten tudtuk, ez az, amit üszkösödésnek írnak le a háborús regények.
Innét aztán beindult a futószalag, először a háziorvos, aztán a belgyógyászat, mert kiderült, súlyos cukra és érszűkülete van, s mindez komplex kezelést igényel. Különös, érdekes formájú gyógyszerek, értágítók jelentek meg a szokásos tabletták mellett, no meg inzulin, és végül közölték, hogy az érsebészet következik a sorban. Az ambuláns vizsgálat során azt mondták, feküdjön be, szépen leszedik a sebet, kicserélnek egy eret a combjában, és remélhetőleg minden rendben lesz.
Hatszemélyes volt a kórterem, apám az egyik középső ágyban feküdt, a másik öt beteg nagyjából vele egykorú lehetett, és iszonyodva fedeztem fel, hogy csaknem mindegyiknek hiányzik a lába. Volt, akinek bokából, volt, akinek térd alatt, másnak combtőből amputálták. Nézték az újonnan érkezettet, hallgatták, ahogy anyám mondogatja, ez csak egy rutin műtét lesz, olyannyira fejlett már az orvostudomány, hogy hipp-hopp jöhet haza.
Apám itta szavait, én meg lélekben összetöpörödtem, mintha ott se lennék, a zöld linóleumpadlót bámultam, majd az ágya szélét, a kórház tulajdonjogát hirdető piros pecsétet a lepedőn, néha pedig az enyhén vibráló neont, s rettegtem, nehogy a szomszédos ágyak felé pillantsak, számoltam a másodperceket, és vártam, hogy mikor lesz vége ennek, mikor mehetünk innen. Persze tudtam, hogy ez nem egyszeri látogatás, időről-időre visszatérünk majd, de a következő vizit a távoli jövőnek tűnt, a jelen pedig menekülésre ösztönző, elhúzódó, kínos pillanatnak.
Egyfajta buborék vett körül bennünket, hiszen apám immár fontossá vált, betegsége kiemelte a megszokott rutinból, az üres, kiporszívózott nézőtérre becsöngették a közönséget, a színészek felsorakoztak a takarásban, de érezhető volt, hogy a színdarab nem vígjátéknak készül, azért mégiscsak bizakodtunk benne, hogy a drámának valamiképpen, talán egy utolsó, mesteri csavarral mégiscsak jó vége lesz, hiszen erőnkön felül fizettünk az orvosnak, és ezzel megtettünk mindent, amire befolyásunk lehetett. Az évtizedek alatt ki nem mondott szavak, az unalomba fulladt napi ügymenet, a csöndes szeretet és utálat hirtelen feltört párlatából körénk boruló langymeleg palástot aztán megrepesztette egy rekedtes hang: – Nálam is így kezdődött – szólalt meg az egyik ágyszomszéd, mire a többiek „nálam is, nálam is” kiáltásokkal helyeseltek, sőt különféle naturális orvosi részletekkel is előrukkoltak, melyek hallatán apám arca viaszfehérre változott, anyám pedig levetve úrinői maszkját, egészen közönséges hangszínnel reccsent rá a féllábúak kórusára: „Fogják be a mocskos pofájukat!”
Pár nap múlva túlesett apám egy ércserén, később eltávolították a fél nagylábujját, majd az egészet, aztán a fél lábfejét, végül közölte a sebész, hogy nem gyógyul a vágás, térd alatt kell amputálnia, de szerinte akkor már minden rendben lesz. Apám, aki addig engedelmesen gördült az egészségügyi protokoll futószalagján, ezúttal megmakacsolta magát, és közölte, hogy „nem hajlandó szeletekben menni a másvilágra.”
Megint az ágy szélénél álltam, nem láttam a piros tintás pecsétet a lepedőn, talán a legutóbbi ágyneműváltásnál a túloldalra került, hallgattam, ahogy anyám csendesen sírdogálva könyörög, hogy engedje meg még ezt az utolsó műtétet, mert szüksége van rá a családnak, ha egy lába marad, vagy akár egy se, csak éljen. És csak sírt és sírt és mondta és mondta, én pedig meghallottam valami furcsa, elfojtott nyüszítést a háttérből. Az egyik féllábú beteg az arcára húzta a párnáját, és úgy próbálta elfojtani a zokogását. A másikuk az ablak felé fordult, félig háttal nekünk, talán kifelé bámult, de gyanúsan meg-megrándult a válla. A harmadik mankót ragadott, és kimenekült a kórteremből. A negyedikre nem emlékszem, ha egyáltalán voltak annyian.
Apám végül, amint életében mindig, engedett, megtörtént a műtét, és sok minden más még abban az időben, amíg élt a beavatkozást követően. Ezután már nem tudott egyedül mozogni, a legelemibb szükségleteit sem volt képes önállóan intézni. „Nézd meg fiam, hogy hová jutottam” – dünnyögte, amikor ráültettem a vécére. Én pedig örültem neki, hogy fiának szólított, és hogy beszélt velem. Soha nem voltunk annyira közel egymáshoz, mint azokban a hónapokban. Ha valaki jobbulást kívánt neki, felém csippentett a szemével, majd szinte azonnal kimondta: - Persze, persze, kedves rokon, legközelebbre kinövesztem.
Egy évvel később, iszonyatosan hosszúnak tűnő, keserves heteket követően távozott. Addigra a másik lábán is elkezdődött a baj, de aztán a teljes érrendszere feladta.
Lassan ható gyógyszer az emlék. Az utóbbi években már nem szorongok a szenvedőktől. Apám szemével nézek apám szemébe.
Fotó: analogicus képe a Pixabay-on
