Némi önsajnálattal fűszerezve ítélkezel az ítélkezőkön, gyűlölve a gyűlölőket, kivéve, amikor három percre valamiféle spirituális vagy filozófiai hatásra toleráns leszel, persze elmúlik, a stabilitáshoz túlontúl vastagon jön az információ, mindezzel persze a stressz meghatározható szélességű országútjára kényszerülsz (hülye aki szembe jön, aljas aki előz), majd váratlanul bekönyököl egy cséplőgép a szobád ablakán, és elkezded szégyellni, hogy Renault gépkocsit vezetsz, mivel azt vezetett a vaskos asszonyság is, gumicsizmában, zsákruhában, földúton. Persze a gépkocsi márkája nem releváns, de mégis kényelmetlen érezned, hogy ha csak ennyi is, van valami közös pontod ezzel az ember formájú akármivel. Láttán Lombroso csettintett volna, csak a fotóját nézem, a videót nem játszom le, leírták már mindazt, ami a száján kifért, a hangszíne viszont jóval többet árulna el annál, amit tudni szeretnék. Oké, ránézésre Móricz beszáradt tintájával életre idézett, primitív lények maradványából tákolt női Frankenstein, de ne ítéljünk a látszat alapján, láttunk már háromfogú, zsíros hajú, hajléktalant formázó professzor asszonyt is, gyöngybetűs írással, háromnapos csikó élénk figyelmével. Nézzük a látvány helyett a tettet.

Megölt egy állatot, mégpedig bestiális kegyetlenséggel, és persze úgy gondolta, nincs ebben semmi kivetnivaló, az a bizonyos holtában is szépséges blöki az ő tulajdona, megsértette a szökésével, aminek természetesen nem lehet más következménye mint a kínhalál. Nem azért ment érte gépkocsival, hogy hazavigye, hanem azért, hogy zombi-stílusú elégtételt vegyen egy olyan lényen, aki ha a véletlen folytán túlélte volna a tortúrát, talán még azután is megnyalja a kezét.

A bűnhödésből valós időben érkezik az előleg, kapja is a közösségi autodafét, a háló népe középkori halálbüntetéseket kíván neki, igen, a kutyát, macskát, a gyengét szereti a többség, az ártatlan, kiszolgáltatott jószágot óvni és védeni kell, az elkövetés módja pedig alávaló, aljas és kegyetlen.

Nyilvánvalóan nem ússza meg a tettét, kap valamiféle büntetést, akár letöltendőt is, és talán a fogházban sem fogadják kitörő lelkesedéssel. Pénzszámoló hüvelykujja egy ideig csak a posztót morzsolgatja a bv. intézet varrodájában, és nagy a valószínűsége annak, hogy nem mélyed el önmagába, hanem csak értetlenkedik az őt ért "nagy méltánytalanság" fölött, hogy nem csinálhat azt, amit csak akar, azzal, ami az övé. Szóval alighanem olyan marad, amilyen, hacsak bele nem rokkan az önsajnálatba. Pedig a bűne bizonyított, egyértelmű, és megkérdőjelezhetetlen megítélésű. Förtelmes lelkének megnyilvánulása közszemlére került, amit csinált, attól jó érzésű ember jajgatva szalad az éjszakába, ne lásson, és ne kelljen eltűnődnie azon, hová fejlődött Káin ivadéka. Mert bizony megöltek itt egy érző lényt, megölték a hűség, a szeretet és a rajongás vitathatatlan szimbólumát. Nem csupán megalázták, hanem halálra kínozták, egyfajta libanyakazóan primitív hatékonysággal, leszarva mindenki mást, az összes létező erkölcsi törvényt és elveket.

Igen-igen, de ez egyszeri eset - mondhatná bárki, kicsit távolabbról, kicsit közönyösebben. Persze. Nem lehet, nem szabad általánosítani, a nagy többség csak a szomszédját utálja, a házastársát, a másik oldalt akármiben (politika, hit, társadalmi csoport, szurkolótábor, ésatöbbi). Általában ritkán, és csak szavakban kívánja felebarátja vesztét, bukását, bebörtönzését, halálát, és ha mindeközben marad ideje, akár még jó cselekedetei is lehetnek.

Mégis, egy-egy ilyen eset után csökken a hit, hogy az ember az általánosan tapasztaltnál, nagy trolloknál, tirannoszauroszoknál, vagy szélesebb kört tekintve, a kicsiny, tömeges támadással élve felzabáló, vagy éppiglen apránként mérget csepegtető egyéb ártalmas lényeknél azért egyszer még jelentősen jobb lehet.

Jól kell kalkulálnunk, amikor elhajítjuk a repülő halált. Nagy lendület, feszülő izom, pengeéles érzék, tudni, melyik pillanatban eresszük ki markunkból a gránát nyelét. Nagy ívben száll, remélhetőleg oda, ahová szántuk, közben lekushadunk, el ne sodorjon a robbanás szele. Mindez szép és letisztult, kiváló elméleti hatékonysággal bír, kivéve azokat az eseteket, amikor a katona pánikba esik, és ahelyett, hogy a megfelelő pillanatban eleresztené, maga elé vágja a földre. Ilyenkor mindenki szalad, amerre lát. Aztán ha nem robban fel, valakinek érte kell menni. Elvileg a kiképzőnek. Persze nem evett meszet, próbálkozik, önkéntest keres. Ami nem lesz, hiszen ez a katonalét első törvénye. Nézzük a robbanószert, lehet, hogy ugrálni is lehetne rajta, lehet, hogy már egy szellőtől vérpermetes kört formál a földben. A képlet tiszta és világos. Csak az a kérdés, ki szedje fel?

Teljesen más a helyzet, ha sült libanyakat hajigálunk. Afféle obszcén, görbületes, sült gumibotot. Repül, forog a levegőben, talán még surrog is, mindenki látja, ahogy nekicsapódik a szombathelyi gépesített lövészdandár étkezőfalának, lendületét veszti, lecsúszik a tálcatartó rácsra, a konyhások pedig úgy tesznek, mintha nem látnák a minőségbiztosítási visszajelzést. Valaki legénykedett. Valakit elöntött az indulat, előtte valószínűleg megpróbált valamit leszelni a csontra vulkanizálódott páncélszerű bőrből, hátha talál egy kis húst a porcokon. Az egész csak csúszkált a tányérmélyedéseket tartalmazó fémtálcán, a kés se volt az igazi, és ehhez a munkához satu is kellett volna. Vagy sarokcsiszoló, fémvágó koronggal.

Aznap ezerötszázan étkeztek a laktanyában, ebből ezernégyszázkilencvenkilenc csenben morgott, mindössze egyvalaki cselekedett. Az is lehet persze, hogy csak kicsúszott a kezéből a különös falat. Vagy elaludt, és álmában éppiglen gránátot hajított. Esetleg túl forrónak találta, ami kicsikét hihetetlen lenne, mivel kemény volt és hideg, dehát a valóságérzékelés szubjektív dolog, így azt se zárjuk ki, hogy meglengette, hűljön egy pirinyót, vagy mindössze a szolgálati szabályzattól eltérő formában tisztelgett.

A fentiek fényében a laktanyaparancsnok felettébb méltányosan nyilatkozta másnap a megyei napilapnak a honvédek ellátásáról: "az bizony egészen kiváló, tegnap például libasültet ettek". 

A kérdés számomra az, mi történhetet azzal a sok megmaradt libanyakkal? Lehetséges, hogy elraktározták valahol, mint atipikus támadó csodafegyvert. És még az is előfordulhat, hogy valaki, valakik már elhajították ezeket felénk, és még mindig úton vannak, az ezerkilencszázkilencvenenegyes eszetendő sajátos innovációjának hatására e pillanatban is a sztratoszférában pörögve. Aztán egyszer, amikor már nem számítunk rá, a nyakunkba esnek, felrobbannak, vagy ami még ennél is rosszabb, csendben meglapulnak. De eltelt közben három évtized, és borzongatóan izgató a kérdés: találunk-e még valaha valakit, aki a libanyakak hatástalanításához egy picikét érhet?

Nemrégiben olvastam, hogy valami barom (mi másnak nevezném az ilyet?) panaszt tett a mentősökre, amiért életmentés közben zajongtak, villanyt gyújtottak, és ezzel őt zavarták. Rohadj meg, hülye állat - gondoltam, ahogyan azt vélhetőleg mindenki tette, olyanok is, akik nem gépelnék be a blogjukba a kendőzetlen véleményüket.

Aztán az eset további csemegékkel szolgált, amint kiderült, egy 72 éves, nyugdíjas könyvtárosnő a panasztevő, aki a feljelentő (panaszos) levél hazánkban divatos műfajában közölte a mentős fejesekkel, hogy jobb lett volna, ha az életmentők sötétben, pisszenés nélkül osonnak az újraélesztésre váróhoz, és miután sikerrel végeztek, nesz nélkül csempésznék ki a hordágyon fekvő kliensüket.

A "nyugdíjas könyvtárosnő" olyan hívószó, amire egy félhomályos, bankárlámpás csöndekhez szokott, szigorú szemüvege mögül pisszegő, korlátolt vénkisasszony ötlik az eszünkbe, és ettől a pillanattól már nem csak azon lovagolhatunk, hogy atyaisten, micsoda önző, demens.. (tetszés szerint folytatható, illetve a nem kívánt rész törölhető) a panaszos, aki ezt és azt érdemelné, hanem azon is, hogy lám-lám, megvan a magyarázat, a mamika rossz néven vehette, hogy le kellett tennie a naftalinszagú kötetét a horgolt terítőre. Merthogy nem bírták nesztelenül újra indítani azt a szívet.

És e pillanatban a könyvtáros társadalom szíve is megáll egy kicsit, az internetes tartalomszolgáltatások úttörőié, az olvasásszociológusoké, az egyetemi tanároké, vagy szimplán azoké, akik segítenek rábukkanni arra a releváns információra, amire a Google segítségével az átlag felhasználó képtelen. És mélyen elgondolkodnak azon, hogy érdemes-e a garantált bérminimumos fizetésükkel a hivatásukért élni, ha már ennyi is elég ahhoz, hogy lenullázódjon jó nagy maflást kapjon egy szakma presztízse.

Szóval, nekem, aki könyvtárban dolgozom, dupla okom van haragudni a kolléganőre, teljesen függetlenül attól, hogy milyen lelki, tudati, emberi tényezők vezették annak a végtelen nagy baromságnak a papírra vetésére.

De nem haragszom, mert lényegében halott. Egy állami szervezetnek írt panaszos levele közismertté vált, kora, szakmája alapján pedig még a beazonosítására is esély van, hiszen valaki, valakik úgy találták, hogy kiérdemelte az országos szintű megszégyenítést, antihumánus soraira releváns válasznak találták a karaktergyilkosságot. 

Kérdés tehát számomra, hogy a főmentősök miért hozták nyilvánosságra ezeket az embertelen sorokat, szép tálalásban, ahelyett, hogy megírták volna neki (persze a szokásos hivatalos bikkfa-nyelven), hogy menjen a fenébe? Amire lehet számos példa, hiszen agyament van százezerszám, és mindannyian választ igényelnek. 

Egy azonban valószínű, nem azok ítélték erkölcsi pusztulásra (nevezzük így) a különös könyvtárnénit, akik a férfit, a történet leglényegesebb mellékszereplőjét megmentették. Ők panaszos levelet olvastak, jót röhögtek (esetleg dühöngtek) rajta, és úgy döntöttek, erről tudnia kell a világnak. Miért is? Remélhetőleg érzelmi indíttatásból, nem pedig PR-megfontolásból. (Lássátok, milyen hálátlan velünk az emberiség, stb.)

A magam részéről méltányosnak érezném, ha a panaszos levél nyilvánosságra hozataláról döntő személy beköltözne pár hétig a különös könyvtárosnénihez, és miközben reggeltől estig kioktatnák egymást az etika alapkérdéseiről, talán még arra is időt szakíthatnának, hogy néhányszor ránézzenek a szívproblémás szomszédra, egy kis olvasnivalóval, vérnyomásméréssel engesztelve azért a cirkuszért, amire neki volt legkevesebb szüksége.

Lehet, hogy a végén összemelegszenek. A néni belenyugszik, hogy az életmentéshez fény kell és sietség, az pedig nem megy zaj nélkül, és hogy vannak olyan értékek, amelyek védelme érdekében toleránsnak kell maradnunk, bármennyire is zavar az minket.  A másik meg abba, hogy ha egy irritálóan szemét szöveget is ír valaki, és ezt privát teszi, az azért nem olyan bűnös, mint egy vérbíró, és nem veszíti el a személyhez fűződő jogait. 

Az utolsó bekezdés persze csak dramaturgiai fogás, nem gondolom komolyan. De ha mégis megtörténne, akkor se kell aggódni, a gyűlölködés lova az ügy lecsengésével sem fog éhen dögleni. Sajnos.

Egy helyi legenda szerint ezzel a kérdéssel felvételiztetett valamikor réges-régen egy intézményi kiskirály. Úgy rémlik, igazi vaddisznó volt, tohonya testtel, véreres arccal, vizenyős szemmel. Nem állott cizellált elme hírében, akkoriban HR-képzés se volt, így iskolapadban aligha tanulhatta. Az, hogy ilyen vagy olyan szemét alak, és honnét vette a bátorságot, meg egyebek, nos ez mellékes töprengésem szempontjából, a kérdés azonban máig érdekes hatalomtechnikai oldalról. Nem gatyázik, a lényegre tör. Ha igent mondasz, akkor jöhetsz, ha nemet, akkor csak vesztegeti rád az idejét.

A reakciók is izgalmasak lehetnek. Vegyük az életszerűbbet: a megkérdezett felháborodottan elrohan, esetleg előtte még elküldi melegebb éghajlatra az illetőt. Futtában viszi magával a sérelmet, a következő interjúra már izzadó tenyérrel érkezik, talán a legrosszabb formáját hozva. Vagy vállalkozást nyit, és Bagaméri példájára, a fagylaltját maga méri. Csak a happy end kedvéért. Ami nem túl gyakori.

A rutinosabb versenyző elengedi az ilyesmit a füle mellett, vagy elüti egy tréfával, akármivel, és akár még az állást is megkaphatja. Ezzel meg az a baj, hogy az ilyen mondatot nem lehet kipurgálni a hallójáratból, létrejön egy olyan függelmi viszony, ahol a főnök ilyesmit kérdezhet. Ráadásul, a nyílt és világos válasz elmaradása, ha csak aeroszolos formában is, de mérgezi a lelket.

A legrosszabb opció - és biztosan van ilyen, hiszen a nagy számok törvénye nem hazudik, a vaddisznó pedig nem túrná a makkot, ha időnként nem találna -, nos a legrosszabb opció, ha a gyengébbik fél - nyíltan vagy burkoltan - de megköti az alkut. Mert innét ugyebár kurva, lehet akár zseni is, az árcédula ezentúl rajta fityeg.

Eltűnődtem azon, elhangzott-e ilyen válasz: - Toszok, csak nem magával!

Mert talán innentől kezdődik a szabadság.

Az állásra persze keresztet vethet.

Azt olvasom a Facebookot előntő kamuhíroldalak egyikén, vagy éppen a hírfolyamban, hogy öt nap alatt anyanyelvi szinten megtanulok angolul. Pontosabban egyes szám első személyben állítja egy ipse, aki nyilvánvalóan nem létezik. Millióan csócsálták már az efféle lehúzós vacakok mögött, alatt, mellett álló, általában iqszegény zsiványokat, ennél azonban sokkal érdekesebb az a tapasztalat, hogy valódi, hatékony nyelvkönyvet alig-alig reklámoznak, ez a nyilvánvaló átverés azonban folyamatos finanszírozást kap.

Ahhoz sem kell Albert Einstein agyával rendelkezni, hogy ebből arra következtessünk: baromi sokan lépre mennek az efféléknek, érdemes tehát számolni azzal, hogy Gyuri bá' miközben a tizenkétezer forintért megvásárolt pénisznagyobbító tablettát szopogatja, izgatottan várja a futárt, hogy jövő keddig az angol nyelv professzorává fejleszthesse magát, így megnövelt büszkeségével, amit egy másik, húszezer forintos kapszula végtelen kapacitásúvá varázsol, nos ezen új kompetenciáival immár a világ összes hölgyét megszólíthassa. (Kezdetnek.) 

Persze Gyuri bá' ravasz, és előbb-utóbb ráébred, hogy csodahajszesz is kell a sikerhez, a pocakját se ártana leadni, és miért ne ragadná meg az alkalmat, amikor a timbuktui őrölt kecskeszart most nyolcezer forintos kedvezménnyel szerezheti be? Már csak egy pakolást kell néznie a bibircsókjaira, és jövő hét végére tőle remeg majd a település összes járóképes asszonyának a térgyekalácsa. (Kezdetnek.) 

Gyuri bá' majd rájön, hogy remegő térdet csak a kocsmában láthat, és jobb lett volna inkább odavinnie a kicsiny keresetét, de van még Gyuri'bá ezerszám, és ez bizony felveti a fejátültetés létjogosultságának a kérését. Mert ha Gyuri bá' fejvesztve (eszetlenül) költekezik, akkor dukálna neki egy új, okosabb fej, mégpedig TB-támogatásra. 

Egyelőre azonban Kína is tiltja, egyébként is kérdés, hogy mi legyen Gyuri bá' korábbi fejével, hiszen ha azt más kapja, akkor aligha vagyunk kint a vízből. És az állampolgári jogok gyakorlásának kérdéséről még egy szót se szóltam.

Látom, petícióznak a puncsolás ellen, megértem, hiszen valakik teljesen pofátlanul üzletet csinálnak a moralitás hiányából, persze, ha nem csinálnák, attól még működne ez a jelenség, hiszen nem tegnap találták fel az érdekkapcsolatokat, de ez így, ebben a formában igencsak a képünkbe tolja, hogy érzelmek, vágyak nélkül is lehet párkapcsolatba bonyolódni, vagyis inkább vásárolni magunkat.

Esetleg mégse ezt, hanem azt, hogy a különféle vágyak kicserélhetők. Cukros bácsi vagy néni fiatal és szép testre vágyik, vélhetően azért, hogy szexuális örömét lelje benne, meg más okokból is, mondjuk megy a cukorfalat szemének kékje a feketemetál SUV-hoz, mutogathatja, hogy megengedheti magának az effélét, kijár neki a friss és ropogós hús.

A cukorfalat elcseréli az egészséges erotikára való vágyát a jólét iránti epekedéssel, de ha nagy szerencséje van, és a cukros bácsi (néni) relatíve jó karban van, akkor talán még bizonyos fokú örömet is hozhat ez a kiegyensúlyozott üzlet, amibe mindenki beleteszi azt, ami a másiknak hiányzik. A cukifali büszke gazdijának bankszámlája pedig megmutatja az aktuális árfolyamot. Ergo, értékesnek képzelheti magát az illető, legalább erre büszke lehet.  

Első pillantásra őszintének tűnik az ügylet, szerelemről szó nincs, adok-kapok van, a kellem és a forma beárazza magát, (beárazódik ebben az üzletágban), a csöndes és undok hazugság sajátos kigőzölgését pedig inkább a nagyérdemű bűzlögeti, ők pedig ugyebár irigységből teszik ezt, hahaha.

Mindenki látott már ilyet. Oda lehet rajzolni a fénykép fölé az egyiknek a szarvat, a másiknak a nagy kábetűt, szebb lelkek még sajnálkozhatnak is afölött, hogy ezek az emberek mekkora hamisságban pengetik gyémántberakásos napjaikat. Oszt’ jön egy szolgáltató, aki mindezt professzionalizálja, és ettől kezdve a cuki és a muki már nem egyedi, gúnyos mosolyra gerjesztő jelenség, hanem egy életforma, sőt, némi haszon reményében teljesen elfogadottnak beállított életforma, és ennek kapcsán akár az a rémületes kérdés is megfogalmazódhat: Úristen, mi van, ha tényleg az?

Életkarrierek porlanak a semmibe, elszabadult a szexuálisbukta-lavina. Egyfelől a leleplezések, kinek kicsoda micsodáját, hol tette, ajánlotta, próbálta, a másik oldalról a tagadás, a fenyegetőzés, azaz némi rövidtávfutás a forró láva elől, máris megnyílik a föld, zsupsz, volt és nincs zaklató, de aggodalomra semmi ok, a másik balhé már ott csikorog a kanyarban, nem maradunk bulvárfeszkó nélkül.

Aztán a szakértők, tudorok, okostónik, megmondók, egyfelől nem találják eléggé tüzesnek a magmát, másfelől mosdatják a szerecsent, persze kéretlenül, és ezzel megindul második hullám, tényleg gusztustalan, és egyáltalán nem pc az áldozat felelősségének firtatása, akkoriban valóban ő volt a gyengébb fél, ő volt, aki sérüléseket szenvedett, emberi méltóságában megalázták, és most hős, hiszen saját félelmeivel is szembenézett. Aminek egyes esetekben marketing hozadékai is lehetnek, de vélhetően ez csak járulékos dolog, akár a gyógyszereknél a mellékhatások. És miért kifogásolhatnánk, ha a mondat a dobozon amúgy is a kockázatokra figyelmeztet elsőként? Mert a kiállás mindig kockázatos.  És most eljött az ideje a számadásnak, olyan a társadalomlélektani vagy akármilyen környezet, hogy szétrúgható a Döbrögik hátsó fele, hiszen most nem védi őket ... na micsoda is...? A hatalom? Mondjuk a hatalom, ha azt értjük ezen, hogy Döbrögi uraság környezete, tényleges vagy érdekbarátai, többségükben elfordítják a fejüket, helyesen és reálisan értékelik azt, amit már évtizedekkel korábban is tudtak, de akkor úgy gondolták, hogy "ennyi belefér", ennyit megengedhet magának egy zseni, más mércével mérendő, és egyébként is. Az nem teljesen úgy volt. Az a nagy játszma része volt, igen, a nagyember pénisze lehet esetleg kilincs, vagy kapaszkodó. Ahogy a dolgok rendje. Mondhatni egyfelől jog, másfelől lehetőség. Szóval rendben. Gondolták akkor. Vagy mást. Az is lehet, hogy felháborodtak, de mégis összeszorították a fogukat, és a tükör előtt gyakorolták, hogyan mosolyogjanak szorosra zárt állkapoccsal. De amint fentebb ecseteltem, változott a környezet, és rossz szagúvá vált a nagyember. 

Szóval Döbrögi uraság egyszerre arra ébred, akár itthon, akár másutt, teljesen lényegtelen, hogy a szervilitást, mondhatni bizonyos fokú cinkosságot felváltotta valami más: zavar keletkezett az erőben, Döbrögiből, az érinthetetlenből igenis érinthető lett, amit ő mások emberi méltóságából az évtizedek során lecsipegetett, azt most kamatos kamattal fizeti vissza, méltóság tekintetében csődöt jelentve. Ez így igazságos? Annak tűnik, bár térdét csapkodja a gonosz krampusz a háttérben: a nagy hallgatagok, eltussolók és tekintetelfordítók csöndben átültek az esküdtszék soraiba. Vannak, lehetnek kivételek? 

Azt harsogja a hirdetés: "Ha marha vagy, légy marha!" Üdítene az őszinteség, ha nem érezném lekezelve magam. Aztán jobban megkaparom, és rájövök, szó nincs erről, egészen egyszerűen ignorálnak. Az "ignorálás" a kulcsszó, ugyanis a hirdetés azoknak készült, akik nem ismerik ezt a kifejezést. Akik a muszáj-t "ly"-el írják... ó dehogy, nem is írnak, legfeljebb felböfögnek darabos szövegeket, mert mégiscsak kell valami a selfi alá. 

Ők a vásárlóközönség, én pedig a kisebbséghez tartozom, ennek ellenére nem számíthatok az állatvédelmi törvényhez hasonló kényeztetésre, ez a tetem átléphető, ha netán szélütést kap a könyvesbolt felé vezető ösvényen.

Szóval, ha zavar a vájú (vö.: value) körüli röfögés, akkor süketnek kell tettetned magad, vagy orrod befogva, kikerülgetned a trágyagombócokat, és valamilyen módon átküzdened magad a kerítés túloldalára, gondolván, ha te öntöd a moslékot, akkor legalább a disznószartól megkíméled magad. Ehhez bizonyos erkölcsi lealacsonyodás is szükséges lehet, de ne aggódj, nem engednek be a rácsos ajtón, mivel túloldalt minden hely foglalt. 

Amit tehetsz: megvetően hallgatsz, vagy acsarogsz némiképp, legalább az acsargók nyájának melegét élvezve, esetleg szembenézel azzal, amíg tartod a szádat, addig leeshet egy-két bécsiszelet, és ha szerencséd van, akkor a prézli nem vastagabb a lényegi elemnél, és máris van egy jó napod, a hirdetés idején pedig átkapcsolsz egy másik csatornára, dagadjon a bendő míg kilátsz zsírpárnás arcodon, csókolom.